A filmgyártás rengeteget változott az elmúlt 120 évben és mára olyan iparággá vált, ami képes élő, lélegző világokat varázsolni a nézők elé. A legtöbb ilyen világ azonban áldozattá válik a pénzügyi érdekek oltárán. A kezdeti csodát mindenképp meg kell ismételni és – amennyire az csak lehetséges – túl is kell szárnyalni. Nem számít mi volt az eredeti koncepció, nem számít, hogy igazán mire vágyik a néző. Az alkotás szólítson meg még több embert és még az is üljön be a moziba, aki nem látta az előzményeket. Legyen színes, legyen nagyszabású és, ami – sajnos – a leglényegesebb legyen látványos. Óriási robbanások, hatalmas lények, gigantikus csaták. Kellhet ennél több? A jól sikerült trailer megteszi a hatását, tömegek vonulnak a mozikba, a kassza pedig szépen és ütemesen csilingel. Majd ismét egy film és még egy és még egy. Majd megszületik a franchise, a filmipar valódi fejőstehene, egyre középszerűbb alkotások között vész el nem csak az eredeti és első filmet naggyá tevő történet, hanem sajnos a mondanivaló is, a mögöttes tartalom, amitől klasszikussá válhatnának az újabb darabok is. Ezért van az, hogy napjainkban a filmkedvelők eleve fenntartásokkal kezelnek egy-egy beharangozott folytatást. Ez azonban nem volt mindig így, hiszen a ’80-as, ’90-es években olyan mára klasszikussá érett folytatások születtek, amik amellett tudtak nagyobbak, látványosabbak és akár többek is lenni az első filmnél, hogy nem szakadtak el a gyökereiktől és büszkén hirdették örökségüket. Az évtizedek alatt több ilyen alkotás is született, amik hatása megkérdőjelezhetetlen és képeik, mondataik, szereplőik már az első megtekintés után is képesek örökre a nézővel maradni. Ilyen instant klasszikus az 1986-os Aliens is, vagyis A bolygó neve: Halál.

Ellen Ripley legyőzte a Xenomorph-ot. Túlélte a konfrontációt, amiben társai meghaltak, és amire neki sem volt esélye. Túlélte, hogy a harcot követően magába rántsa a sötét űr, ami 57 évig ölelte jéghideg keblére. A hosszú évtizedek után azonban rá találnak és számot kell adnia a Nostromo pusztulásáról és az abban vállalt szerepéről. A Weyland-Yutani Társaság azonban felelőst keres és az idegen létforma megszerzésére tett, emberéleteket követelő kísérletével kapcsolatban mély hallgatásba burkolózik. Ripley-t felfüggesztik, hogy nem sokkal később felkérjék egy olyan küldetésre, amire soha nem számított. A Társaság ugyanis kolonizálási céllal telepeseket küldött az LV-426-ra, a bolygóra, ahol a Nostromo legénysége megtalálta a furcsa űrhajó roncsait, rakterében a Halál organikus manifesztációival, az idegen tojásokkal. A kolóniával azonban megszűnt a kapcsolat, így egy mentőakció keretein belül, egy tengerészgyalogos egység tagjaként – külsős szakértőként – Ripley lehetőséget kap arra, hogy visszakapja régi életét. Azonban, arra, amit a bolygón találnak még a sokat látott katonákat sincsenek felkészülve, Ripley pedig olyan fenyegetéssel kénytelen szembenézni, ami minden rémálmánál szörnyűbbnek bizonyul…

A film megvalósítása tökéletes, ami nem meglepő, hiszen egy olyan rendező kezei között formálódott, aki ez után a film után, 1991-ben is képes volt megalkotni minden idők egyik legjobb folytatását a Terminátor 2-t. James Cameron zseniálisan teremti meg a film atmoszféráját, úgy hogy teret enged nem csak a horrornak, hanem a humornak, a drámának és az akciónak is. Mindenből tökéletes, patikamérlegen kimért adagot kapunk, olyan folytatást, amire az első rész is méltán lehet büszke. A napokban, amikor újranéztem az alkotást szinte percenként arra gondoltam, hogy ez így egy kerek egész, nincs felesleg, nincs üresjárat, nincs hiba. Nem hiszem azt, hogy ezt a szép emlékeim sugallják. Ez valóban egy tökéletes mozi. Ilyen is volt és remélem, születnek majd még hasonlóan értékes filmek.

Mi volt a siker titka? Nem tudom pontosan és valószínűleg nem is számít igazán, mert ha belegondolunk szinte mindenkinek adott valamit a film. Mindenki emlékszik az M41A gépfegyver hangjára, mindenki emlékszik a tengerészgyalogosakra – Hicks, Hudson, Drake, Frost, Ferro, Vasquez, Gorman, Bishop, hogy csak pár nevet említsek –, emlékszik a falhoz rögzített telepesekre, az egyik lény születésére, aki miután kirágta magát szerencsétlen hordozójából azonnal a lángok martalékává vált.

Emlékszünk ezekre a képekre. A mindent elborító idegen nyálkára, a megkeményedett anyag különös, sötét alakzataira. A mindenhol jelen lévő fenyegetésre. A tojásokkal borított padlóra. A hatalmas tojócső ütemes ringására, ahogy végighaladnak rajta az élet halálos magvai és emlékszünk a királynőre is, fajának és az LV-426-on megtelepedett kolóniájának sötét gyémántjára, az elképzelhetetlen, ismeretlen törvények által megalkotott lényre, a lenyűgözően borzasztó anyára, a végtelen űr hideg mégis forrón lüktető szívére. Mind felejthetetlen pillanat.

A film két világ csatája, egyik sem létezhet a másik nélkül. Akik találkoztak a Xenomorph-okkal azokkal örökké együtt maradnak, rémálmaikban kísértik őket az idők végezetéig, az idegenek számára pedig nélkülözhetetlenek az élő inkubátorok, akik kihordják a faj fiatal egyedeit, akik változnak, idomulnak és saját valamint a hordozó génjeinek keveredésével mindig frissen tudják tartani génállományukat. Az univerzum pedig az utolsó tojás, az utolsó lény, az utolsó királynő haláláig veszélyben van. Csak a teljes pusztulás hozhatja el a megváltást, nincs más opció. Ahhoz viszont, hogy Ripley le tudja győzni a lények uralkodóját magának is anyává kell válni, éreznie kell a gyermek elvesztésének fájdalmát, az aggodalmat és a féktelen dühöt, ami az őt ért támadást követi. Mindketten ősanyák, ikonok, színes üvegmozaikok ők, ablakok a végtelen baljós templomában, rájuk pillantva pedig csak azt a fényt tudjuk befogadni, ami megszűrve eljut hunyorgó szemeinkhez. Ellentétek, ugyannak a dolognak a két végpontjai, lényegük azonban ugyanaz. Harcuk örök és véget nem érő, olyan harc, amit igazán megérteni csak az anyák képesek…

Mindenkinek kötelező, a science fiction és a horror rajongóknak pedig maga a Kánaán. Nem hiszem, hogy lenne olyan, aki még nem látta a filmet – főleg nem azok között, akik egy kicsit is érdeklődnek a műfaj iránt –, de ha mégis akkor sürgősen pótolja. Nem fog csalódni. Megkerülhetetlen klasszikus, ami örökre velünk marad, hogy együtt sikoltsunk, át az időkön, át a tereken, a határtalan űrön át, mert már tudjuk, egyszer biztosan meghallja valaki…

10/10

IMDb | mafab