Szűk két évvel az Avatar 2 premierje előtt James „én vagyok a világ ura” Cameron állandó alkotótársával, Jon Landau producerrel és Robert Rodriguez rendezővel elhozott nekünk egy, a kilencvenes évek kultikus mangájának alapanyagából cyberpunk környezetbe oltott, a jövő technikájával elkészített techdemót. Habár az agyunkat eldobjuk a 3D látványától, a cselekmények sűrűsége miatt jobban jártunk volna, ha sorozat formájában kaptuk volna kézhez az Alitát.

Rövid előtörténet, aztán belecsapunk a lecsóba. 1990-ben egy Yukito Kishiro nevű japán képregényíró létrehozta mangasorozatát, amely először a Gunnm, majd később az amerikai premier miatt a fogyaszthatóbb Battle Angel Alita címet kapta. Az anime hamar kultstátuszba emelkedett a posztapokaliptikus-cyberpunk környezet egyedi tálalása miatt, és felkeltette az akkor már az Avatar első részén dolgozó James Cameron figyelmét is. 2003-ban a direktor bejelentette, hogy az eredeti képregény alapján filmet szeretne forgatni az Alitából, ám fő szerelme, az Avatar, majd később annak folytatásai (és több kisebb-nagyobb projektjei) miatt elhúzódó munkálatok miatt nem ő fogja rendezni a készülő filmet, hanem átadja a direktori széket a projekt iránt lelkesen érdeklődő, az Alkonyattól pirkadatig, a Sin City és a Terrorbolygó rendezőjének, Robert Rodrigueznek. Rodriguez Cameron forgatókönyvének vázlatát kiegészítette a saját elképzelésével (cirka 600 oldalnyi anyagot pakolt Cameron 165 oldala mellé), és Cameron cégének, a Weta Digital segítségével leforgatta az utóbbi évek legelképesztőbb látványvilágú, mondhatni forradalmian új vizuális orgiáját. Szerencsére megmaradtak a mindkettejükre jellemző stílusjegyek is (remek, karakterközpontú fejlődéstörténet és ütős akcióorgiák sorozata), és ezeket remekül ötvözték össze a kész műben. Talán kicsit túlságosan is.

2563-ban járunk, 300 évvel egy globális katasztrófa után. A világ két részre oszlott: a lebegő városok közül egyedüliként megmaradt Zalemre és a földön törmelékhalmazból épült Roncsvárosra. A lent élő emberek és robotok egyfajta furcsa szimbiózisban élnek, és mindegyiküknek egyetlen vágyálma létezik csupán: feljutni a felhők közötti Kánaánba; azonban ez csak keveseknek adatik meg. Doktor Ido, aki szintén a roncsvárosi emberek táborát gyarapítja, cyborgok javításából próbálja fenntartani kicsiny laborját. Egy napon a helyi roncstelepen rábukkan egy élettelen robotlányra, akinek új testet alkot. Az emberi aggyal rendelkező hölgyemény erős amnéziában szenved, ám egy véletlen során rádöbben, hogy valójában ő egy rég elfeledett harci katonaosztag utolsó mementója. Miközben Alita megpróbálja felkutatni a múltját és segíteni a környezetén, úgy válik körülötte minden és mindenki egy hatalmas összeesküvés részévé.

Az Alita – A harc angyala többszöri halasztgatás után idén februárban érkezett meg a mozikba. A direktor Rodriguez és a produceri teendőket ellátó Cameron interjúi alapján ennek egyszerű oka van, ami anno az Avatarnál is fennállt, miszerint az elmúlt évekre lett annyira fejlett a vizuális technológia, hogy az eredeti képregényhez hű látványvilágot megteremthessék a számítógépek segítségével. A film legnagyobb erőssége így vitathatatlanul a CGI-orgia lett, amelyhez foghatót évek óta nem láttunk, hiába készülnek egyre-másra a hasonszőrű alkotások. A teljes egészében Rosa Salazar színésznő mozdulataira épülő kiborglány kinézete, mozgása és mimikája valami elképesztő hatást nyújt a vászon, amelyre megfelelő mértékű jellemfejlődést is ráhúztak, így a naív, mindenre rácsodálkozó tiniből a film végére egy igazi harcos avanzsálódik. Tovább emeli az epikusi jelzőt a remek díszletvilágú és rendkívül gazdag vizuális elemekkel tarkított környezet is. Habár Zalem városa egy elérhetetlen díszletként funkciónál, ami vajmi keveset enged láttatni magából, a lenti pusztulófélben lévő település valóságos látványorgiát teremt ebben az egyfajta disztópikus jövőképet mutató világban. Rengeteget dolgoztak minden egyes látványelemen a készítők, összesen több, mint 1500 digitális jelenetet alkottak meg a film számára, ennek eredményeképp minden egyes élőlény, robot, jármű vagy épület grandiózusan ki van dolgozva (elnagyoltságok csupán néhány alkalommal érhetők tetten), legyen az egy futurisztikus labdaverseny a Rollerball és a Ready Player One nyomdokain haladva, vagy épp egy kiadós csihipuhi a robotok és emberek között. Egy ízig-vérig élő és lélegző települést láthatunk a kicsit több, mint kétórás játékidő alatt, amely szemet gyönyörködtetően káprázatos lett.

A kétórás játékidő azonban megkötéseket is kívánt, ezért Cameronék igyekeztek kihasználni minden egyes másodpercet, hogy megmutassák nekünk történetük minden apró elemét. Itt kezd elbukni a film: egy több évig futó, szerteágazó történetet egybefogni mindössze 120 percben lehetetlen feladat még az akkora rendezőzseniknek is, mint az említett emberkék, és ez sajnos nem is sikerült nekik. Az Alita sarkalatos pontja maga a történetvezetés: egyszerűen annyi mindent próbálnak bemutatni, elmagyarázni és időt szakítani rá, hogy az emberi agy felfogóképessége a határáig kitolva küzd az egyes cselekmények helyrerakásával. Nem segít az sem, hogy a ritkán adódó csendesebb pillanatokban a karakterek megpróbálják elmagyarázni a könnyebb érthetőség végett a történteket, azonban mire felfogjuk, addigra megkapunk egy újabb szálat, amin újfent agyalnunk kell. A film megtekintése közben próbáltam megszámolni, hányféle keresztszálon fut a cselekmény, de bevallom, nyolcnál többre nem tudtam figyelni. Annyira sok a fő- és mellékszereplő és annyira tömény adagban kapjuk az információkat, hogy ember legyen a talpán, aki első blikkre mindent megértett a játékidő alatt. Sok kritika egyet ért abban (és én is csak alátámasztani tudom), hogy az Alita tipikusan az a film, amely sokkal jobban működött volna sorozatként bemutatva, netán egy többrészes franchise-ként elmesélve (á la Marvel), mint egy-két filmbe összesűrítve.

A képi világot már eléggé dicsőítettem, most térjünk át a hús-vér szereplőkre, illetve a zenei hangzásra. Előbbi kategóriában kiemelkedő teljesítményt nyújt a Bird Boxból és az Útvesztő-trilógiából ismert Rosa Salazar, aki a címszereplő Alita arcát és mozgását adta. Rosa egy istenadta tehetség, akiből Cameron és Rodriguez teljesen kihozta a maximumot mind a színészi játékban, mind a mozgási kultúrában. Elképesztő látni, hogy Salazar mennyi munkát, felkészülést és energiát fektetett egy szinte 100%-ig virtuális karakterbe, akinek a CGI által minden egyes érzelmét vagy mozgását mennyire emberien sikerült visszaadni. Persze az esetleges számítógépes hibákat igyekeztek a „nade ez mégiscsak egy robot” magyarázattal feledtetni velünk.

Ahhoz képest, hogy az egyszeri nézőnek mégsem Salazar, hanem két Oscar-díjas színész, Mahershala Ali és Christoph Waltz szerepel a film fő húzóneveként, mindketten eléggé csalódást keltő játékot nyújtanak. Waltz ugyebár felejthetetlen a Becstelen brigantyk Hans Landa ezredeseként, abban a filmben a maximumot kihozta a színészi képességeiből, így az Alitában már nem tud maradandót mutatni, sőt, kifejezetten idegenül hat számára ez a tudós-orvos szerep. Ugyanez igaz a mostani Oscaron a Zöld könyvért díjazott Mahershala Alira is, aki az egyik főgenyó, Vector szerepének ellenére alig van értékelhető jelenete, egy-két pillanatra ugyan megcsillan a tehetsége, azonban a kissé sutára sikerült dialógusai miatt Waltz sorsára jut, nem tud kiemelkedőt nyújtani. A csupán az arcukat adó Ed Skrein és az „új Freddy Kruegerként” megbukó Jackie Earle Haley csupán az arcukat adták a filmbéli szerepeiknek, annyira irritálóan egysíkú a mimikájuk, hogy az embert a guta kerülgeti a jeleneteik során. Kár értük, mert egyébként mindketten remek karakterszínészek.

Amiben szintén nem tud kiemelkedőt nyújtani a Harc angyala, az a muzikalitás. Hiába kérték fel a zseniális, számomra abszolút kedvenc Junkie XL-t (aki újabban már polgári nevén, Tom Holkenborg néven fut), aki olyan remekműveknek komponált zenét, mint az Animátrix, a Batman Superman ellen - Az igazság hajnala vagy éppen az őt kultikussá tevő Mad Max - A harag útja, itt és most csúfosan elbukott. Hiába szól minden egyes jelenet alatt valamiféle aláfestő zene, hiába vannak erőteljes ütemek a pörgősebb részeknél, egyszerűen semmi olyan maradandót nem hallunk, amit például órákkal később is fel tudnánk idézni. Egyedül a stáblista alatt adják vissza az igazi Junkie XL feelinget, de az a pár perc nem tudja feledtetni velünk a filmbéli, nagyon középszerű soundtracket. Tényleg kár érte.

Egy ízig-vérig látványos film lett az Alita, amely nagyban hordozza magán Cameron védjegyét, de Rodriguez stílusa is kellett hozzá, hogy egy végtelenül lebilincselő látványvilágú filmet hozzanak össze. Az Alita 170 millió dolláros büdzséje minden egyes képkockán visszaköszön, azonban a gyenguska dialógusok, a tehetséges színészek fájóan kevés játéka, a rettentően túlbonyolított és szerteágazó sztoriszálak, iiletve a semmilyen filmzene jelentősen lerontják az élvezeti faktort. Megtekintése azonban ezek ellenére is erősen ajánlott, szigorúan 3D-ben. Az Alita – A harc angyala a mérsékelt kritikai fogadtatás és a nem túl fényes bevételek miatt (370 millió dollár nem éppen határeset egy ekkora volumenű filmnél) nem igen fog folytatást kapni (ha igen, akkor biztosan nem ennyire nívós kivitelben), viszont arra tökéletes, hogy felkészüljünk a következő Avatar részek látványvilágára.

7/10

IMDb | mafab