Mindig öröm női rendezők munkáit felfedezni ebben a műfajban, főleg olyankor, ha a saját nemük között húzódó szövevényes kapcsolatok bemutatkozására vállalkozik az általuk készített film. Sophia Takal maga is színésznő (V/H/S), így gondolom van némi valóságalapja Always Shine című filmjének.

A történet két valaha legjobb barátnő, most már inkább rivális kapcsolatáról szól. Beth és Ana elutaznak egy csajos hétvégére, hogy rendbe hozzák a kapcsolatukat. Mind a ketten színésznőként dolgoznak, de amíg Beth karrierje szárnyal, addig Ana pultosként dolgozik, mert neki nem sikerült az áttörés. Két nagyon különböző személyiségről van szó, akik között az évek alatt felhalmozódó feszültség szó szerint izzik. Ennek a hétvégének csak robbanás lehet a vége, ami mind a két lánynak örökre megváltoztatja az életét.

Két nagyon nagy erőssége van ennek a filmnek: a suspense és a főszereplők. Már az első pillanattól kezdve érződik, hogy itt valami nagyon nincsen rendben, és ez az idő előrehaladtával egyre csak fokozódik. Nagyon zaklatott a film megvalósítása, a cselekmény közben bevágnak egy-egy igencsak zavarba ejtő képet. A két főszereplő személyiségének megismertetése nagyon ötletesen történik. A rendező a premier plán technikáját alkalmazza, tehát a szereplőknek az arcára fókuszálva elmondat velük egy monológot, amiből tökéletesen kirajzolódnak a tulajdonságaik, a vérmérsékletük, és a kettőjük közötti óriási különbség. Ez egy nagyon okos húzása volt a rendezőnek, mert így néhány perc alatt megtudhattunk mindent a lányokról anélkül, hogy felesleges flashbackjelenetekkel fárasztották volna a nézőket.

Tehát ez a film egy karakterthriller, nincsenek nagy akciók benne, egy darabig igencsak lassú mederben folynak az események, csak egy-két beszólás, szemvillanás, körömrágás mutatja nekünk az egyre fokozódó feszültséget. Pontosan tudjuk, hogy hamarosan bekövetkezik az összecsapás, csak azt nem tudjuk, hogy mikor és mi lesz a gyújtózsinór. Ezért egy nagyon erős várakozó légkör lengi körül a filmet. A színészek pedig zseniálisak. Mackenzie Davis és Caitlin FitzGerald tökéletesen hozzák a szerepeiket, és nagyon jól megy nekik a váltás. Ügyesen dolgoznak az arcukkal és a mozdulataikkal, nagyon hitelesek mind a ketten.

Mégsem vagyok maradéktalanul elégedett. Pedig ez egy nagyon jó film lehetett volna a rivalizálásról, a féltékenység pusztító erejéről, a hírnév és a csalódottság személyiségre és kapcsolatokra gyakorolt hatásairól. Ráadásul számomra sokkal befogadhatóbban mutatta be mindezt, mint a Neon démon. Mégsem sikerült a varászlat. Azzal nem volt bajom, hogy pontosan lehetett tudni, melyikük a labilis. Nem érdekelt a történetnek a kiszámíthatósága, mert a megvalósítás jónak ígérkezett, és volt egy „mi-van-ha-mégsem” érzetem is végig. Aztán elérkeztünk a robbanáshoz és a váltáshoz, ami már egy kicsit kapkodósra sikeredett, hogy aztán a végén az addig felépített okos történetet agyoncsapják. Nem volt meg az a görbe, mint mondjuk a Psychóban, és ez bizony nagyon hiányossá tette az összképet. Azzal nincsen bajom, hogy Beth karakterében maradtak kérdőjelek, mert így ránk bízzák a látottak megítélését. Elgondolkodtatnak minket, és ez így van jól. Ám a vége összecsapott lett, és értem, hogy itt kellett volna megtörténnie a döbbenetnek, csak éppen ez elmaradt, és agyonvágott mindent. Igazán kár érte, mert kiemelkedő alkotás lehetett volna.

6/10

IMDb | mafab