Hatalmas rajongója vagyok Howard Phillips Lovecraft munkásságának ennek köszönhetően pedig mindig reményeket kelt bennem az író műveinek vagy személyének megjelenítése vagy szerepeltetése bizonyos alkotásokban. Ez a bizakodás pedig általában akkor éri el tetőpontját, ha az író munkájának legfajsúlyosabb – és egyben talán a legkevésbé reprodukálható – jellegzetességét, a hangulatot próbálják meg visszaadni a filmkészítők. Epikus küzdelemre vállalkoznak ilyenkor, amelynek során nem csak a nézők – és feltehetően Lovecraft rajongók – egyéni képzeletével szembe kell felvenniük a kesztyűt, hanem az író munkásságának végtelen sötétjével, az elmondhatatlan és felfoghatatlan űr határtalan dimenzióival és az abban létező lények és istenek állandó fenyegetésével is. Ebben a harcban a győzelem nem garantált, nem lehet az. Ezért van az, hogy a filmes alkotók az író hőseihez hasonlóan buknak el és bár elméjük nem válik az őrület és a felejtés isteneinek áldozati bárányává mégis személyük, jelentőségük vagy éppen anyagi helyzetük alatt válik instabillá a talaj ezzel elősegítve, hogy egyre gyorsabban csússzanak bele egy gigantikus fekete lyuk éjfekete gyomrába. Szerencsére vannak sikeres alkotók is, akik meg tudják ragadni az író munkásságának elemi eszenciáját. Ezekben az esetekben olyan művek születhetnek meg, mint a The Endless /2017/, az In the Mouth of Madness - Az Őrület torkában /1994/ vagy éppen az elmúlt év egyik legjobb horrorfilmje, a Ghostland - Ghostland: A rettegés háza /2018/ de ide sorolható az utóbbi évek egyik legautentikusabb lovecraftiánus számítógépes játéka, a Cultist Simulator is. Gyakran keresek hasonló alkotásokat az internet mélységes mély bugyraiban és egy ilyen kutatás során találkoztam mai cikkem tárgyával a 2008-ban készült AM1200 című rövidfilmmel.

Sam Larson (Eric Lange - Wind River - Gyilkos nyomon /2017/) egy szürke kisember, aki befektetési elemzőként dolgozik. Egy napon azonban merész döntést hoz és az őt alkalmazó cég számára kényes dokumentumokkal elindul egy jobbnak vélt élet felé. Kietlen pusztaságok úttalan útjainak válik névtelen vándorává. Útja során egyszer furcsa üzenetet hall az AM1200-as frekvencián fogható, KBAL rádióadásban, a bemondó segélyhívását. A férfi azonban figyelmen kívül hagyja a hallottakat és folytatja tovább az útját. Egy rossz döntésnek köszönhetően azonban mégis megérkezik a furcsa rádióállomásra és ezzel együtt oda is ahová valójában tartozik…

A filmet rendezőként és íróként is a főként rövidfilmjeiről ismert, amerikai rendező, David Prior jegyzi, aki képes a nyugtalanító történetet a játékidő közel 40 percében tökéletesen lekerekíteni. Ez olyannyira igaz, hogy filmjét 2008-ban a H.P. Lovecraft Filmfesztiválon díjjal is jutalmazták. Jogosan. Bár látszik az alkotáson a kis költségvetés, mégis jelesre vizsgázik a mű atmoszférateremtésből. Nincs üresjárat, nincs felesleg, csak a színtiszta hangulat, amihez – kamaradarab révén – a színészek is tökéletesen tudnak asszisztálni.

A film az első megtekintés során nem tudott maradéktalanul meggyőzni. Egy érdekes alkotásnak találtam. Egy közepes, de érdekes alkotásnak. Azonban úgy éreztem, hogy lehetséges, hogy valami elkerülte a figyelmemet, hogy talán több is megbújik a háttérben egy misztikus rövidfilmnél. És milyen jól tettem, hogy adtam neki még egy esélyt. Az alkotás az apróságai miatt válik középszerű alkotásból kellemes mozivá. A teljesség igénye nélkül említenék itt pár ilyen érdekességet. Larson útja egy útelágazáshoz vezet, ahol ő balra fordul, ez az út vezeti el végül az állomásra. A „bal kéz felőli ösvény” az okkultizmusban jelentőséggel bír. Gyűjtő fogalma annak az útnak, ami tiltott praktikákon vezeti át azt, aki egyszer lábát sötét talajának mocskos földjébe mélyesztette. Ez az út hosszú és mérhetetlen jutalmakkal kecsegtet, azonban minél messzebb jutunk rajta, annál kevésbé látjuk majd a fényt, ami először apró ponttá silányul, majd végül bekebelezi a végtelen éjszaka. A rádióállomás területét szegélyező kerítésen tábla hirdeti a rádió mottóját, az isteni igazság terjesztését. A mondat szóhasználata azonban csalóka, a bevett Mi Urunk vagy Mi Atyánk megnevezések helyett itt a Mi Istenünk szókapcsolat szerepel, ami cinkos mosolyként vetíti előre a később látottakat, hasonlóan az állomás alkalmazottjának mondataira, a nyomás alatt sugárzott adásokkal kapcsolatban. A legizgalmasabb azonban maga a feltevés: választhatunk-e a pokol és a mennyország között? Választásunknak nagy lehet az ára, ahogy nagy lehet a jutalma is, bűneik súlyát azonban – döntsünk bárhogy is – mindig viselnünk kell majd. Tetteink árát időlegesen ugyan megfizethetik mások is, de végül a mérleg serpenyőjébe mégis saját szívünket kell majd belehelyeznünk és semmi sem garantálja azt, hogy könnyebbnek bizonyul majd az igazság istenének tollánál…

7/10

IMDb