Az American Crime Story első évada az egyik hatalmas kedvencem volt. Imádtam, hogy az O.J. ügyet annyi oldalról, szempontból és szemszögből mutatták be, ezáltal egy sokkal komplexebb képet kaptunk a sztoriról. Nem ítélkeztek, nem magyaráztak bele semmit, pusztán feltárták ezt a roppant ellentmondásos és érthetetlen végkimenetelű történetet. Ezt pedig igazán egyedi stílusban tették.

Amikor kiderült, hogy a második évad a híres divattervező Gianni Versace meggyilkolásáról fog szólni egyszerre örültem neki és egyszerre féltem is tőle. Elvégre ez tényleg megint egy híres-hírhedt történet, ám ott motoszkált benne a kérdés: van ebben annyi töltet, hogy egy egész évadot ennek szenteljenek? Az előzetes gyanúm pedig részben beigazolódott annak ellenére, hogy az ACS második évada sem okozott csalódást. Csak éppen nem erre számítottam.

Kezdjük azzal, hogy a nyomozást csak érintőlegesen mutatták be nekünk és egyáltalán nem ezen volt a hangsúly, mint ahogyan Versace is csak a címben szerepelt hangsúlyosan, míg az évadban már igencsak háttérbe szorult a jelenléte. Persze sok mindent megtudtunk a személyiségéről, a családjáról és a víziójáról, de nem ő volt ebben az évadban a lényeg. Sokkal inkább ő volt az aki beindította az események láncolatát. Ez pedig egy lényeges párhuzam a valósággal.

Ugyanis lássuk be sorozatgyilkos és sorozatgyilkos között is különbség van. Minél elborultabb, minél brutálisabb, minél több embert ölt meg a gyilkos, annál inkább foglalkoznak vele és annál több elemzés születik róluk. Ám ha nem elég felkavaró a történet, nem elég elképesztő a gyilkossági sorozata, akkor bizony nem sokat foglalkoznak vele, kivéve ha egy híres ember is az áldozatai között szerepel. Ennek egyik legjobb példája Andrew Cunanan, a férfi, aki agyonlőtte saját villájának lépcsőjén Gianni Versace-t.

Cunanan 1997-ben öt embert ölt meg, köztük a híres divattervezőt, aki miatt egyáltalán emlékeznek rá és aki miatt Ryan Murphy úgy vélte, hogy egy egész évadot szentel ennek a rendkívül zavart fiatalembernek. Ezért is írtam feljebb, hogy Versace az elindítója a történetnek és erre a sorozatmogul is ráérzett. Versace személyisége, karaktere és családja elég érdekes ahhoz, hogy felkeltse az emberek érdeklődését, ugyanakkor annyira azért mégsem, hogy egy teljes évad minden részében velük foglalkozzanak. Szerencsére erre Murphy is rájött és éppen ezért húzott egy merészet. Ez az évad lehet, hogy Versace nevét viseli a címében, de Andrew Cunanan a valódi témája.

Cunanan súlyos személyiségzavarban szenvedett, beteges hazudozó volt, olyannyira, hogy ő maga is elhitte azokat, amiket másoknak mondott. Imádta a luxust, a hírességeket és a pénzt. Ez volt a fő motivációja, ez érdekelte a leginkább. Neki a szeretet fokmérője a pénz volt. A sorozatban hathatósan körüljárják Cunanan személyiségét, gyerekkorát, áldozataival való kapcsolatait és a gyilkosságokat, amiket elkövetett. Szerencsére ezt ugyanúgy teszik, mint az első évadban, tehát nem vádolnak, nem ítélkeznek, nem nyilatkoztatnak ki semmit, csupán bemutatják nekünk mindezt.

Tényleg nagyon alaposak, talán túlságosan is, ami miatt a részek dinamikája és felépítése nagyon eltérő minőséget mutat. Itt pedig beigazolódik az az előzetes gyanúm, hogy nem volt elég az alapanyag. Ebben a sztoriban nem volt annyi kraft, ami ki tudta volna tölteni ezt a 9x50 percet. Rövidebb évad, vagy rövidebb részek célszerűbbek lettek volna. Mert amikor tényleg belemerülnek ennek a végtelenül beteg lelkű srácnak a jellemrajzába, akkor bizony egy nagyon sötét és eszelős mélységű sorozatot kapunk, ami sokkal betegebb, mint az előző évad volt. Jobb lett volna, ha erre még nagyobb hangsúlyt fektetnek.

Főleg amiatt, mert eszméletlenül jók voltak a színészek, különösen a Cunanant alakító Darren Criss. Valami egészen zseniális, ahogyan végigutaztat minket a gyilkos érzelmi hullámvasútján és jellemén. Minden egyes megmozdulása hiteles és hátborzongató. Nagyon jól megmutatja nekünk, hogy mit is rejt és fed el az a negédes mosoly. Mellette pedig ott van Edgar Ramírez, aki pedig nagyon jó Gianni Versace volt. Tökéletes összhangban és kontrasztban állt a két világ és a két személyiség a sorozatban. Ott volt Versace, aki az életet ünnepelte minden nap, az egész világa csupa szín és szépség volt, vele szemben pedig ott állt egy kaméleon, aki maga a megtestesült sötétség, félelem és kétségbeesés. Aki vágyik erre a világra, de sohasem lehet az övé. Aki szeretné, hogy észrevegye mindenki, ugyanakkor pont a láthatatlansága miatt volt képes megúszni annyi gyilkosságot.

Összességében szerettem ezt az évadot a több részben tapasztalt vontatottsága ellenére is. Szerettem, hogy nemcsak az eseményeket, hanem a korszak hangulatát, szellemiségét is rekonstruálták. A homoszexualitás kérdéskörét is okosan járták körül, szépen bemutatták ezt a problémakört is, igaz csak érintőlegesen. Bár azt kifejezetten imádtam, hogy azt is belevették, hogy nemcsak Cunanan láthatatlansága, hanem az ő és áldozatai nemi identitása is közrejátszott abban, hogy olyan sokáig nem kapták el. Ugyanis a rendőrök nem törték éppen kezüket-lábukat, hogy kiderítsék egy homoszexuális áldozat gyilkosának kilétét. Azt is érintik a sorozatban, hogy Versace halála elkerülhető és megelőzhető lett volna, ha a rendőrök nagyobb energiabedobással végzik a munkájukat. Tehát nem csak szerencse, vagy véletlenek kellettek Cunanan "sikeréhez", hanem a társadalom és a bűnüldöző szervek nemtörődömsége és előítéletessége. Érdemes lett volna ezt még inkább kifejteni pont úgy, ahogyan tették az O.J. évadban.

A színészi játék, mint említettem nagyszerű volt, Penélope Cruz bármikor kaphatna egy önálló Donatella Versace önéletrajzi filmet, mert minden pillanata igazi arany volt a sorozatban. Esküszöm tiszta csalódott voltam, amikor egy-egy részben nem láthattam őt. Érdemes volt ennek a történetnek egy egész évadot szentelni? Igen. Lehetett volna rövidebb? Igen, de soha ne legyen nagyobb bajunk, mert tényleg egy nagyon érdekes, fontos témákat boncolgató, stílusos, emberi drámákkal és nagyszerű színészi alakításokkal bíró évadot kaptunk.

Pontszámom: 8/10.