Még mielőtt elkezdeném az e heti epizód kritikáját, reagálnék az eddig érkezett olvasói hozzászólásokra, amiket abszolút nem értek. Persze engem is zavar, ha olyan filmeket, vagy sorozatokat, vagy, hogy a konkrétnál maradjak, AHS évadot szidnak, amit szeretek (mindet, kivéve jelenleg a Cult), de én csak a saját véleményem képviselem és nem azért húztam le az új évad eddigi részeit, mert sok „rajongóhoz” hasonlóan megállt nálam a tudomány az Asylumnál. Az AHS azért jó sorozat, mert amellett, hogy teljesen új zsánert hozott a televíziózás világába minden évben stílust vált, ami a zenei aláfestéstől az operatőri munkán át, a történetvezetésre is kihat. Én pedig az összes évadban megtalálom, amiért szeretni tudom, de megértem, ha vannak, akiknek csak bizonyos szezonok tetszenek.

Azt az egyet nem tudom megérteni, hogy sokan miért nem tudják elengedni az Asylumot, holott nem feltétlenül az a legjobban sikerült évad. A Murder House és az Asylum kollektív imádatnak örvend, a Covent sokan nem szerették, de én imádtam Kathy Bates és Angela Bassett minden egyes pillanatát, illetve a sikkes főboszorkányt, Jessica Lange-et. A Freak Show bár sokszor volt vontatott, Lange legjobban kitalált karakterét ismerhettük meg és igazi hattyúdal volt. A Hotel az első, amit megértek, ha valaki nem szeret, mert a glam – és szexvámpírfilmek feltámasztása merész húzás volt és nem a semmiért voltak csak egy bizonyos korszak alkotásai. A Roanoke körüli negatív visszhangot abszolút nem értem, mert 6 év után Murphynek ismét sikerült televíziós történelmet írnia, olyan évadot szállított le, amilyet még soha nem láthattunk kisképernyőn.

A Cult szintén merész húzás lehetett volna a politikai valóság beleszövésével, de az évad nagyon felült a trendeknek és vitathatatlanul Stephen King aktuális adaptációinak farvizén szeretne lebegni, én pedig alig találtam az elmúlt három részben értékelhető momentumot. Eddig, mivel a negyedik epizódban meglepő módon minden visszatért egy karikacsapásra, ami olyan jellemző és szerethető ebben a sorozatban. Egyedül azt fájó beismerni, hogy jót tett a résznek, hogy Paulson idei karakterét egy percre sem kellett néznünk. Sarah Paulson az egyik kedvenc színésznőm, elképesztően tehetséges, de a Cult-beli karaktere olyan szinten irritáló, ami valószínűleg direkt van, hogy tényleg nehéz lesz végignézni még több órán át, hacsak nem megy át radikális karakterfejlődésen, ahogyan a harmadik évadban Cordelia Foxx.

A 11/9 a várakozásokkal ellentétben nem a szeptember 11-ei tragédiáról szólt, hanem egy flashback rész volt, ami a Cult alakulását mutatta be, az elnökválasztást megelőző, és követő napokban. Ebben a részben sokkal jobban megismerhettük Evan Peters idei karakterét és Peters ismét bizonyította, mennyire tehetséges és, hogy neki sokkal jobban állnak a szociopata szerepek. Direkt nem negatív karaktert írtam, mert Kai Anderson sokkal több annál, hogy így be lehessen skatulyázni, tipikus nárcisztikus pszichopata, aki maga közvetlenül nem követ el bűntetteket, hanem követőit veszi rá a gyilkosságokra. De hogyan tesz szert a szekta tagjaira? A rendkívüli karizmájával és intelligenciájával, a kiszemeltjeit követi, figyeli őket, mint vad a prédáját, kideríti a gyenge pontjaikat és kigondolja, hogy milyen trükkel lehetne rájuk hatni. Van akire a szexuális kisugárzásával, van akinél a politikai hovatartozásával, másnál világnézeti kérdésekkel, míg megint másnál szimplán a félelmei feltárásával. A követőinek hatalmat és biztonságot ígér, valamint közös erővel kivitelezett bosszút. A gyilkosság apróságnak tűnik a nagy cél érdekében, téves igazságnak. A politikai, világnézeti realitás is nagyon jól bele lett szőve a cselekménybe, mert mindegy, hogy konzervatív, liberális, demokrata, republikánus, feminista, homoszexuális a karakter, vannak félelmei, az elnyomottak pedig veszélyessé válhatnak egy vezetővel, aki hatalmat ígér nekik, mindenki manipulálható, mindenki a Cult része lesz.

Ugye mindenkinek eszébe jutott egy valós személy, aki ugyan ilyen módszerekkel szervezett maga köré szektát és hajtatott végre szörnyű gyilkosságokat? Igen, a negyedik részben teljes mértékig érezhető volt a Manson család ihletettsége, Evan Peters pedig tökéletes munkát végzett. De nem ő volt az egyetlen, hiszen ebben a részben minden feltűnő karakter érdekessé vált más és más okok miatt. Végre kiderült, hogy Harrison és Meadow honnan ismerik Kait, illetve mi közük van a Culthoz, Winter és Ivy kapcsolatára is fény derült, aminek köszönhetően utóbbi is kilépett az érdektelenség árnyékából. Winter pedig eddig is remek karakter volt. Adina Porter a Roanoke óta nagy kedvencem, az ő feltűnése pedig több izgalmas pillanatot is tartogatott. Hozzá kapcsolódott a számomra várva várt cameo is: Emma Robertsé, aki ezúttal sem hazudtolta meg magát, bár néha vállalhatna más szerepeket is, mint az ordasét.

Összességében ebben az epizódban tényleg minden benne volt, amiért én szeretni tudom a sorozatot, szép operatőri munka, remek zenei aláfestés, brutalitás, hátborzongató jelenetek, érdekes karakterek, remek színészi alakítások. Megtörtént, amire nem gondoltam, hogy idén sor kerül rá, beszippantott a cselekmény és várom a következő részt, viszont nagyobb lesz a csalódás, ha ezután ismét lapos és öncélú részek következnek.