Az AHS-ben mindig is hullámzó volt a részek minősége, vannak kimagaslóan jó epizódok minden évadban és gyengébbek is. A Hotelt például sokan nem szeretik, de tagadhatatlan, hogy a 7. része, melyben Murnau is megjelenik, messze a sorozat egyik legjobbja. A Cult esetében viszont számomra nem csak nüansznyi különbségek vannak, hanem magához az évadhoz képest, jó és nézhetetlen váltogatja egymást. A negyedik etap óta úgy gondoltam, hogy végre talán jó irányba tart ez a történet is, de amit az újban lerendeztek, arra nincs magyarázat. Szerintem ezzel az évaddal én végeztem is a sorozattal, mielőtt teljesen önmaga paródiájába fullad. Éppen ideje lenne befejezniük (bár sajnos még hátra van két évad) hiszen az újító varázsát már kezdi elveszíteni, főleg, hogy a konkurensek, Az ördögűző, a Stranger Things és Murphy testvérsorozatai (mint például az ACS és a Feud) is sokkal jobbak.

Nagyon vártam a Valerie Solanas Died For Your Sins Scumbag (végiggondolták egyáltalán ezeket az epizódcímeket?) fejezetet, mert előre be volt harangozva, hogy Evan Peters ezúttal Andy Warhol bőrébe bújik. Közel egy óra alatt viszont sikerült teljesen félremagyarázni egy, főleg napjainkban hihetetlen fontos témát, és Warhol személyiségét közröhej tárgyává tenni.

Valerie Solanast (Lena Dunham) az utókor radikális feministának, fő művének pedig a SCUM Manifestot tartja, ami csak 1968 után épült be a köztudatba. Solanas művét követői előtt adta elő a Chelsea Hotelben, ahol élt, és amely szintén popkulturális szimbólummá vált. A SCUM Manifestoban a férfi nemet támadja, őket teszi felelőssé mindenért, és ellenük lázítja követőit. Radikális feministaként vonult be a történelembe, de én nem tartom őt igazi feministának, mert a feminizmus nem azt jelenti, hogy a férfiakat gyűlölni kell és eltiporni, hanem a teljes egyenlőséget a nemek között, mely a férfiak és nők közös érdekévé és céljává kell, hogy váljon. A feminizmusnak három korszakát tudjuk elkülöníteni, kezdetben a szavazati jog megszerzése volt a cél, majd ez folyamatosan bővült a szexuális szabadsággal, teljes személyes autonómiával, szabadsággal a szerelem, munka- és gyerekvállalás terén. Úgy gondolom, hogy ezek a kérdéskörök teljes mértékben elvárhatóak lennének. Még napjainkban is főleg a patriarchális szemléletmód, társadalmi berendezkedés az uralkodó, a nőknek, főként munkavállalás, fizetés és előrébbjutás (üvegplafon – egy nő a legtöbb esetben a karrierjének hierarchikus lépcsőjén csak bizonyos fokokig juthat, de a plafon „üvegből” van, ezért a lépcső alján még nem látható, hogy hol ütközhet majd bele) terén. Két hete csak úgy ömlik a mocsok Hollywoodból, fény derül külföldi és hazai visszaélésekre. Természetesen nem csak férfiak használhatják ki a nőket, és nem csak nőket lehet bántalmazni, zaklatni.  A botrány akkora, hogy talán végre valami változás fog történni a showbizniszben, de érdemes elgondolkodnunk, hogy az előítéletek, fals hozzáállások miatt a társadalom minden egyes területébe bele vannak ezek a dolgok ivódva. Amikor úgy tűnik, hogy végre kinyílnak az eddig zárt szemek, akkor nincsen szükségünk arra, hogy egy olyan popkulturális sorozatban, mint az AHS, ami akaratlanul is befolyásolhatja a nézőket, erősítsék a sztereotípiákat.

Ezt már a visszatérő Frances Conroy sem tudja megmenteni...

Így is nagyon rizikós volt az évad témaválasztása, és ha már ennyire a hétköznapok horrorját akarják bemutatni, akkor itt nincs helye a fikcióval, vagy fanfictionökkel való összemosásnak. Murphy nem volt elég bátor ahhoz, hogy az évadban állást foglaljon, csak kenegeti a dolgokat, okoskodik a világszemléletek ütköztetéséről és erősíti a fals sztereotípiákat, kimondottan a liberalizmus és feminizmus területén. Valerie Solanast úgy mutatták be, mint egy teljes mértékben neurotikus, személyiségzavarba hajló gondokkal küzdő nőt, a hihetetlenül irritáló, tehetségtelen Lena Dunham tálalásában, aki konkrétan maga alkotta meg a Zodiákus gyilkosságokat is. Igen, mindenki jól látta, az AHS képes volt egy létező személyt, aki egy ideológiáért harcolt, melyben voltak igazságok, de nagyon erősen túltolta, összemosni egy rejtélyes sorozatgyilkossal, holott majdnem tudjuk, ki volt az igazi tettes. Szokása a sorozatnak, hogy misztikus gyilkosságokhoz gyárt saját teóriákat, mint például a Fekete Dália, de az ő esetében az alternatív magyarázat szerves részét képezte a cselekménynek, és a Fekete Dália-gyilkosságok elkövetőjéről nem tudjuk, ki is volt. De a Zodiákus nem ilyen, és a Hotelben már szerepelt is, tehát most mindent összekevertek ötlettelenségükben. Persze az is lehet, az epizód utolsó képsorából ítélve, hogy félrevezetés volt, akkor viszont külön dühítő, hogy minek nyúltak ehhez a témához, ha csak blöffölni tudnak. A rész után most majd sokakban megint az a gondolat fog erősödni, hogy a feministák elmebeteg nők, akik a férfiakat akarják legyilkolni. Gratulálok ehhez a kártékonysághoz. Természetesen mindenhol vannak szélsőségesek, vannak feministák, akik félremagyarázzák az ideológiát, a terroristák sem egyenlők a vallásukkal, hisz direkt manipulálják a követőiket, felhasználva, és nekik megfelelően kiforgatva a szavakat, és a liberalizmus is szabályrendszerrel működik, különben anarchia lenne.

A másik felháborító momentum Andy Warhol bemutatása volt. Warhol egy zseni volt, és mint minden zseninek, megvoltak a maga hibái. Gyárában az erkölcs és a hozzáállás megkérdőjelezhető, ahogy a hírnév hajszolásának következményei is szépen végigkövethetők a munkásságban. Viszont alakja legendás mind a mai napig, az általa megteremtett pop-art stílus pedig szinte közhelyes, olyan szinten népszerű, töretlenül. Evan Peters remek színész, ezért biztos, hogy a rossz utasítások és téves megközelítés miatt hordta össze azt a förtelmet, amit láttam. A Warhol-maszk és smink nevetséges, ahogy a játékával sem tudta megragadni a híres képzőművészt. Olyan, mintha egy ripacskodó rajongó próbálná mímelni a mozdulatait, filctollal rajzolt szemöldökkel, rúzzsal, kifordított parókával és olcsó jelmezzel. Nem is értem, hogy létezik az, hogy ugyanazok feleltek ezért, akik a Versace, O.J. Simspon és Bette&Joan évadokért, ahol a maszkmesteri munka és az alakítások mesteriek.

Csalódott és dühös vagyok, mert ez már nem az az AHS, amit én szeretek, és én mindet szerettem, de ez az évad ékes példája a kreatívatlanságnak és az erőltetésnek. Talán ha nem minden évben lenne, mint a testvérsorozatai, több idő lenne dolgozni a témákon, átgondolni a forgatókönyveket, nem teljesen földbe tiporni, amit megalkottak.