2003 nyarán, az Amerikai Egyesült Államok észak-keleti részén furcsa események és egy különös, emberszerű teremtmény hívta fel magára a helyi média figyelmét.
Ám a kormány teljes hírzárlatot rendelt el.
A történtekről szinte semmilyen információ nem maradt fent, a legtöbb online vagy írott feljegyzés a lényről rejtélyes körülmények között eltűnt…

Egy idahoi, valamint több New York-i önjelölt szemtanú mesélt történeteket találkozásukról, egy ismeretlen eredetű lénnyel, az ezzel kapcsolatos érzelmek széles skáláját tárva elénk. A félelem és kényelmetlenségérzet szinte már traumatikus szintjétől, az egészen gyermeki kíváncsiságig. Bár az ő feljegyzéseik már nem elérhetőek, az emlékek nem homályosultak el. Akik kapcsolatba kerültek a történtekkel, válaszokat kezdtek keresni.

2006 elején, az összefogás közel két tucat dokumentumot halmozott fel, melyek a 12. század és jelen korunk közé datálhatóak, és négy kontinenst fednek le. Majdhogynem minden esetben a történetek azonosak. A csoport egy kapcsolattartója a nyilvánosság elé tárt néhány kivonatot a készülőben lévő könyvükből.

 

 

**Egy öngyilkos búcsúlevele, 1964
**„Amint arra készülök, hogy véget vessek életemnek, kötelességemnek érzem, hogy felmentsek mindenkit a fájdalom és bűntudat alól, melyet ezzel a tettemmel követek el. Ez senki más hibája, csakis az Övé. Mert felriadtam egyszer, és éreztem a jelenlétét. És mikor felriadtam egy újabb alkalommal, láttam az alakját. A következő ébredésnél hallottam a hangját, és belenéztem a szemeibe. Nem bírok aludni a félelemtől, hogy következő ébredésemnél mit tapasztalhatok.  Soha többé nem ébredhetek fel. Viszlát.”

A levelet tartalmazó fadobozban találtak két üres borítékot, Rose-nak és Williamnek címezve, valamint egy személyes levelet, boríték nélkül:
„Legdrágább Linnie,
Imádkoztam érted. A nevedet mondta.”

Naplóbejegyzés (spanyolról fordítva), 1880
„Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Megtapasztaltam a legnagyobb borzalmat. Látom a szemeit, mikor lehunyom az enyémeket. Üresek. Feketék. Láttak engem és belém hatoltak. A nedves keze. Nem fogok aludni. A hangja…(értelmetlen szöveg)”

Hajónapló, 1691
„Eljött hozzám álmomban. Az ágyam lábánál éreztem. Elvitt mindent. Vissza kell térnünk Angliába. Soha többé nem jöhetünk vissza ide, a Rake kérésére.”

Egy tanú vallomása, 2006
„Három évvel ezelőtt visszatértem egy, a Niagara-vízesésnél tett családi nyaralásról, július negyedike miatt. Mindannyian nagyon kimerültek voltunk az egész napos autóúttól, így a férjemmel lefektettük a gyerekeket, és mi is nyugovóra tértünk.

Hajnali 4 körül felébredtem, azt hittem, a férjem felkelt, hogy kimenjen a mosdóba. Felhasználtam az alkalmat, hogy visszaszerezzem a takarót, de felébresztettem vele. Elnézést kértem, és elmondtam, hogy azt hittem, kiment. Amikor felém fordult, elakadt a lélegzete, és olyan hirtelen rántotta fel a lábát az ágy végéből, hogy azt hittem, kilök az ágyból. Aztán megragadott, és nem szólt egy szót sem.

Miután a szemem hozzászokott a sötéthez, már képes voltam rá, hogy észrevegyem, mi okozta a különös reakciót. Az ágy végében egy meztelen emberhez vagy valamiféle szőrtelen kutyához hasonló teremtmény ült. A testtartása zavaró és természetellenes volt, mintha egy autó ütötte volna el, vagy valamiféle balesetet szenvedett volna. Valami okból kifolyólag nem ragadott el tőle a félelem, inkább a helyzete zavart. Abban a pillanatban érzésem támadt, hogy segítenünk kell neki.

A férjem, magzati pózba összekuporodva, a térdei fölül nézett rá, minden alkalommal rám is vetett egy pillantást, mielőtt tekintete újra a lényre esett.

Egyfajta vonagló mozgással a lény megkerülte az ágyat, majd csapkodó mozdulatokkal gyorsan az ágyba mászott, míg egy lábnyira nem ért a férjem arcától. A teremtmény csendben volt vagy fél percig (valószínűleg csak öt másodperc volt, de abban az állapotban többnek tűnt), és csak nézte a férjem. Majd kezét az ő térdére helyezte, és kirontott a gyerekszobába vezető folyosóra. Felsikoltottam és a villanykapcsolóhoz rohantam, azzal a tervvel, hogy megállítom, mielőtt árthatna a gyerekeknek. Mikor a folyosóra értem, a hálószobából kiszűrődő fényben láttam 20 láb távolságban kuporogni. Hátranézett, közvetlenül rám, csurom véresen. Feloltottam a világítást és megpillantottam a lányomat, Clara-t.

A teremtmény lerohant a lépcsőn, míg a férjem és én a lányunkhoz siettünk, hogy segítsünk neki. Nagyon komolyan megsérült, és ekkor beszélt utoljára rövid kis élete során. Azt mondta: „Ő a Rake”.

A férjem a tóba hajtott azon az éjjel, miközben a lányunkat próbálta eljuttatni a kórházba. Nem élték túl.

Mivel ez egy kisváros, a hírek gyorsan terjednek. A rendőrség nagyon segítőkész volt eleinte, és a helyi újság is nagy érdeklődést mutatott. Akárhogy is, a történetet soha nem publikálták és a tévébe sem került bele.

A fiam, Justin és én hónapokig egy, a szüleim házához közeli hotelben éltünk. Miután visszatértünk az otthonunkba, elhatároztam, hogy magam fogok válaszokat keresni. Találtam egy embert a szomszédos városban, akinek volt egy hasonló története. Felvettük egymással a kapcsolatot, és elkezdtünk az élményeinkről beszélgetni. Ő maga ismert két másik embert New York-ban, akik látták a lényt, amelyre ettől kezdve csak Rake-ként hivatkoztunk.

Négyünknek két év kemény internetes vadászatba és megannyi megírt levélbe került, hogy összeállítsuk azt a kis gyűjteményt, ami meggyőzősédünk szerint a Rake felbukkanásait tartalmazza. Egyik sem tartalmaz részletes leírást, történetet vagy hogy mi történt ezután.
Egy naplóban találtunk egy bejegyzést, melynek első három oldala említi a teremtményt, de a további részekben soha nem említik meg. Egy hajónapló semmit nem magyaráz meg a találkozásról, azonfelül, hogy a Rake mondta nekik, hogy távozzanak. Ez volt az utolsó bejegyzés.

Akárhogy is, több eset tartalmazza, hogy a teremtény többször jelent meg ugyanannak az embernek. Többen megemlítik, hogy beszélt is hozzájuk, ebbe a lányom is beletartozik. Ez arra vezetett minket, hogy átgondoljuk, meglátogatott-e minket a Rake, az utolsó látogatása előtt is.

Egy digitális felvevőt állítottam az ágyam mellé, és két hétig minden éjszaka bekapcsolva hagytam. Éjszakai forgolódásaim zaját aztán minden nap alaposan átvizsgálom, miután felkeltem. A második hét után már nyolcszorosára gyorsítva is ki tudtam szűrni az alvás hangjait. (Még így is majdnem egy órát vett igénybe a művelet.)

A harmadik hét első napján azt hittem, hallok valami különöset. Egy visító, metsző hangot találtam. A Rake volt az. Nem tudom elég ideig hallgatni ahhoz, hogy elkezdjem leírni. Egyelőre másnak sem engedtem meg, hogy meghallgassa. Annyit tudok, hogy már hallottam, és most már elhiszem, hogy beszélt, mikor a férjemmel szemben ült. Nem emlékszem, hogy hallottam volna akkor és ott, de valamiért a felvételen hallott hang azonnal abba a pillanatba repít vissza.

A gondolatok, amik a kislányom fejében játszódhattak le, nagyon felidegesítenek.

Nem láttam a Rake-et, mióta tönkre tette az életemet, de tudom, hogy járt a szobámban, míg én aludtam. Tudom, és félem azt az éjszakát, mikor arra fogok ébredni, hogy meglátom, amint engem néz.”