Minden klasszikus szörnyetegnek, vagy rémalaknak megvannak azok a filmjei, amik az adott korban reprezentálják annak legendáját, ezzel is tovább örökítve a mítoszt, és felújítva azt a modernebb korokban. A vámpírok esetében is ott van a megannyi Drakula feldolgozás, és még számtalan fantasztikus és egyedi alkotás, amik mindig képesek voltak újra elmesélni, és valamennyire mindig egy kicsit másként ezeknek a mitikus vérszívóknak a történeteit. Az élőhalottak és a zombik kultuszát pedig meg sem kell említeni. Legalább ekkora legendáriummal rendelkeznek a vérfarkasok, vagy másként farkasemberek, ám valahogy még sem övezi őket akkora népszerűség, mint a korábban említett vámpírokat, zombikat, vagy akár a kísérteteket. Pedig ezekben a lényekben is bőven van potenciál, és rengeteg téma feldolgozására alkalmasak. Szerencsére azért ezek a bestiák is büszkélkedhetnek több olyan filmmel, amik méltán váltak ikonikussá, és kitűnően alkalmasak a mítosz aktuális reprezentálására és továbbörökítésére. Az 1981-es évet többen is a vérfarkasok évének nevezik, hiszen ekkor jött ki Joe Dante Üvöltése (aminek gyalázatos folytatásairól jobb is megfeledkezni), és vele együtt John Landis jóval nagyobb népszerűségnek örvendő produkciója, az Egy amerikai farkasember Londonban.

Két fiatal amerikai, David (David Naughton) és Jack (Griffin Dunne) nekivágnak, hogy egy hátizsákos kirándulás keretében bejárják Európát. Mikor az észak-angliai vidékeket járják, találkoznak néhány helybélivel, akiktől különös és baljós tanácsokat kapnak. Ezek pedig: maradjanak az úton és kerüljék a lápot. Illetve figyeljék a holdat. A srácok meg is fogadnák ezeket a jóindulatú tanácsokat, de miután egy rossz elszólás miatt kiparancsolják őket a környék egyetlen csehójából, a fiatalok egymaguk vágnak neki a teliholdas éjszakának, és szabályszerűen el is tévednek, és persze a láp környékén kötnek ki. Meg is támadja őket egy farkas, amit végül a helyieknek sikerül lelőni, így az egyikük, David pár csúnya sérülés árán megmenekül, de Jack sajnos nem éli túl a támadást. Davidet Londonba szállítják, hogy az ottani kórházban ápolják. A fiú viszonylag hamar felépül, és eléggé intim viszonyt alakít ki az egyik nővérrel is (Jenny Agutter). Ám hamarosan megjelenik neki Jack szelleme, aki közli vele, hogy elátkozott lélek lett, mivel az a lény, ami megtámadta őket, és őt megölte, nem közönséges farkas volt, hanem egy farkasember, és mivel megsebesítette Davidet, így ő is azzá vált, és a következő teliholdnál át is fog változni.

John Landis ezt megelőző két filmjével, a Party zónával és a Blues Brothers-el már megalapozta hírnevét és az Egy amerikai farkasember esetében sem mondott azért le erről a stílusvilágról. Ha lecsupaszítjuk a történetet, akkor igazából a klasszikus, Lon Chaney Jr. féle Farkasember újramesélésével van dolgunk, modernebb környezetben, és megfűszerezve Landis sajátos, humoros világával. A nyolcvanas évek rengeteg tekintetben is az újítások időszaka volt, főleg a horror műfajában, és természetes is volt, hogy ha egy jól ismert alapanyagot vesznek elő, akkor azt azért kicsit feltuningolják, és megbolondítják kicsit. A jól ismert alap itt is adott, miszerint a főhőst egy vidéki környezetben megtámadja egy farkasember, a szörnyet megölik, és a hős túléli, viszont őt magát megfertőzte a fenevad, és a civilizációba visszatérve ő maga is átváltozik és áldozatokra les. Jól ismerjük ezt a felállást, és ez már 1981-ben is bőven klisésnek számított. Landis zsenialitása abban nyilvánult meg, hogy ebbe a többször is agyonhasznált sztoriba, hogy volt képes újra friss vért pumpálni. Egyrészt, figyelembe véve a történet ismertségét, és valamilyen szintű leharcoltságát, Landis módszeresen felsorakoztatja az összes klisét, ami csak szóba jöhet, és a végletekig eltúlozza őket. Ezek a pillanatok nem válnak teljesen paródiává, de egy nagyon elegáns kifigurázásaivá és odaszúrásaivá válnak a farkasember mítosznak. Remekül reflektál a film a régi farkasember históriák és toposzok kicsit idejétmúltságára, de egyben méltó módon tiszteleg is előttük.

Ehhez a jóval lazább megközelítéshez társul be a rendező sajátos világa és filmnyelve. Ezt talán úgy is lehetne jellemezni, hogy az átlagemberek szerencsétlenkedésekkel dúsított, csetlő-botló hétköznapjaik, és azoknak vicces bemutatása. A két főszereplő abszolút ezt a szellemiséget testesíti meg, ami még akkor is fennmarad, amikor egyikük már csak szellemként járkál vissza a túlvilágról. Ehhez tökéletes hátteret biztosít London, de úgy általánosságban az angol környezet, ami kisebb átjárást biztosít az angol humor világába. Ebből már könnyen leszűrhető, hogy nem egy színtiszta horrorról van szó, hanem egy vegytiszta horror-vígjátékról, amiben azért kijelenthetjük, hogy jóval erősebben dominál a vígjátéki vonal. A poénok egyáltalán nem túlzóak, mindegyiknek megvan a maga helye, és pont a megfelelő mennyiségben is kezelik őket. Jó pár ikonikus momentum is helyet kapott a filmben, mint például a pornó moziban való kupaktanács az élőhalottakkal, vagy David reggeli ébredése az állatkertben. Emellett a szereplők is mind szimpatikusak és kedvelhetőek, és mindegyiknek megvan a maga pillanata, ami miatt megjegyezhetőekké válnak. Ám azért azt sem mondhatjuk el, hogy nagyon elhanyagolnák a horror vonalat. A film eleje, ami még az észak-angliai vidéken játszódik, nagyon hangulatos, és kellően hátborzongató. Akárcsak David első vadászatai farkasként a londoni utcákon, de még a furcsán groteszk rémálomjelenetek is adnak okot a borzongásra. A gore-t nem viszik túlzásba, de azért így is kapunk pár eléggé véres pillanatot.

Továbbá azt sem lehet elvitatni, hogy a film hírnevéhez rengeteget hozzátettek az akkoriban nagyon újító és látványos smink és maszkmesteri eljárások, és speciális effektusok. Filmen azelőtt még sose ábrázolták ennyire látványosan elnyújtottan, és zsigerien az ember - farkas transzformációt. A trükkmesterek maximálisan kitettek magukért, és a kemény munkába fektetett energia meg is hozta a gyümölcsét egy Saturn díj, és egy Oscar díj képében. Ugyan ezen a területen a szintén 1981-es Üvöltés is elég szép eredményeket tudott felmutatni, de a két film közül végül az Egy amerikai farkasember került ki győztesen. És bár szoros volt a verseny, így sem lehet elvitatni Landis produkciójának az erényeit.

A film legnagyobb negatívumának talán a néhol jelentkező vontatottságát lehetne felróni. Az igazán hangulatos és horrorisztikus kezdés után eljutunk Londonba, ahol a tragédia utáni humoros, de eléggé átlagos hétköznapi életesemények bemutatása következik, ami jól rímel Landis korábbi munkáira, de Jack látogatásaitól eltekintve, ezek a szegmensek eléggé leülnek, és nehezen tudják fenntartani az érdeklődést. Aztán megtörténik David átalakulása, az első gyilkosságok, amik újra feltöltik erővel a produkciót, majd ezután ismét visszatérünk egy kis időre a hétköznapokhoz, ami a történtek fényében azért logikusan már át van itatva egy kis feszültséggel, de még is erősen érezzük a különbséget a horrorisztikusabb részek, és a Landisre jellemzőbb lazább, könnyedebb pillanatok között. Szerencsére egyik sem csapja agyon a másiakt, de ez a felállás enyhén hullámzóvá teszi a film hangulatát és lendületét.

Az Egy amerikai farkasember Londonban méltán vált horrorfilmtörténeti klasszikussá, ami igaz, részben talán kicsit kopottassá vált néhol, de így sem vesztett igazi fényéből, és abból az egyedi stílusból, ami kiemelte az átlag horrorok közül. Egyértelműen az egyik legjobb vérfarkas témájú horrorfilm, ami méltó képviselője ezeknek a legendás fenevadaknak, és talán még azokat is le tudja kötni, akik annyira nem lelkesednek ezért a témáért.

8/10

IMDb | mafab