Újabb olasz filmről kaptunk vendégcikket, szerzője ismét eN.Dé., akinek most is nagyon köszönjük az írást!

1977 fordulópont volt mind a horrorvilágnak, mind pedig Dario Argento rendezőnek. Argentót eddig az időpontig a giallo (vagyis gore jeleneteket tartalmazó, erőszakos, kicsit erotikus nyomozós) filmek készítőjeként ismerte meg a világ. 1977-ben azonban a rendező egy merőben újszerű és igazán egyedi alkotással lepte meg a nagyközönséget.

A Suspiria, vagyis Sóhajok című film az ismert Anya-trilógia első darabja. Argento ekkor kezdte el keresztezni a mese és a horror műfaját. Míg mondjuk a Mélyvörösben egy hús-vér gyilkos szedi áldozatait, akinek indítékra van szüksége, addig itt ez az elem már egyáltalán nem létezik. Az Anya-trilógia főgonoszai három boszorkány, akik a világot uraló minden gonoszság anyjai. Név szerint Mater Suspiriorum, Mater Tenebrarum és Mater Lachrymarum.

A Sóhajokban Mater Suspiriorummal ismerkedhetünk meg. A történet szerint az amerikai Suzy Bannion Freiburgba utazik, hogy ott tanulhasson a világ egyik leghíresebb balettintézetében. Amikor megérkezik a városba, hatalmas vihar és eső fogadja, majd szemtanúja lesz, amint egy lány zaklatottan kirohan az intézetből, értelmetlen szavakat kiabálva. Nem is kell sokat várnunk, hogy megkapjuk az első hulláinkat. Az iskolában ezt követően rejtélyes eltűnések és gyilkosságok történnek, melyek nem hagyják nyugodni Suzyt, éppen ezért a lány nyomozásba kezd. Az idő előrehaladtával egyre vészjóslóbb dolgok történnek Suzyval, aki barátnője eltűnése után egyre jobban belemélyed az okkultizmus világába, míg végül olyan messzire jut, hogy kénytelen  lesz felvenni a harcot az ismeretlen gonosz ellen a túlélése érdekében.

A kritikusok és a nézők nagy többsége ezt a filmet tartja a legjobbnak a trilógiából. Valószínűleg azért, mert ekkor teljesedett ki Argento látomása, és itt mutatta meg, milyen elvetemült és egyedi elmével áldották meg. Képes volt arra, hogy megtartsa addigi munkássága legfőbb elemeit, és ezeket ötvözte a mesék félelmetes világával. Kezdjük azzal, hogy a filmet egy narrátor, vagyis a mesélő vezeti be nekünk. Majd itt van a szép és ártatlan lány, aki nem is sejti, milyen embert próbáló feladat elé néz. A színvilág sokkal intenzívebb és álomszerűbb lett. A fő uralkodó színek a piros, a kék, a sárga és a zöld. Az operatőri munkára és a vágásra egyáltalán nem lehet panasz, hiszen ezek a színek beleégnek a néző retinájába, és tényleg azt a képzetet keltik, mintha visszautaztunk volna gyermekkorunk rémálmaiba. Ezt a világot ötvözte a rendező a brutális gyilkosságok bemutatásával, a nála megszokott első 15 perces erős nyitással, a csak saját magára számító, erős női karakterrel, akinek meg kell küzdenie a gonosszal, valamint a bőrünk alá mászó, idegtépő zenei aláfestéssel. Fel szeretném hívni a figyelmet arra, hogy Argento milyen nagyszerű érzékkel használja a zenét. Folyamatosan hangosítja fel, gyorsítja a tempót, majd a legőrültebb pillanatban hirtelen magára hagyja a nézőjét a csönddel.

Összességében azt mondhatom, hogy a Suspiria egy nagyon látványos és egyedi horrorfilm. Igazán nagyszerű gondolat, hogy a gyermekkorunkból magunkkal hozott félelmeinkre épít, hiszen melyik gyerek ne félt volna a boszorkányoktól, nem igaz? Azonban meg kell, hogy mondjam, nem ez a kedvenc Anya-filmem. Szerintem érződik rajta, hogy ez volt a trilógia első darabja, éppen ezért még igencsak kezdetlegesnek hat egy-egy jelenet. A boszorkány kicsit nevetségesen hat amiatt, hogy még túlontúl meseszerű az ábrázolása, valamint van egy-két olyan jelenet, ami szerintem még akkori szemmel is inkább vicces, mintsem félelmetes volt. Ezek miatt megtörik a látvány és a zene varázsa, így a feszültséget sem tudja egyenletesen fenntartani, mint a Mélyvörösben. Ebben a filmben még mindig azok a jelenetek erősek, amik a valóságra épültek. Túl nagy még a kontraszt a két stílus között, és éppen ezért nem tud annyira hatni a néző elméjére, mint kellene. Azt viszont nem szabad elfelejteni, hogy ez volt az első ilyen filmje Argentónak, amiben kétségtelenül sikerült lefektetnie az alapokat, és ezzel adott nekünk egy felejthetetlen klasszikust, majd később egy hibátlan trilógiát.

Így azt kell, hogy mondjam, a negatívumok ellenére is vitathatatlanul egy nagyszerű, zseniális és egyedi alkotás a Sóhajok, mely jól mutatja, hogyan lehet az 1920-as, 1930-as évek szürrealizmusát és a gyermeki félelmet ötvözni a horror világával.  Akinek pedig ez nem lenne elég motiváció, annak még mindig ott van az élmény, hogy láthatja, hol is kezdte Udo Kier. :)

7/10

IMDb | mafab