A már a nyitójelenetben igen fura ábrázattal rendelkező Patrick megunja anyja és szeretője légyottját, és egy hősugárzót dob a szexelő pár közé - a fürdőkádba. Elég durva nyitány, az biztos, de a kegyetlen kezdés után Richard Franklin 1978-as rendezése, a Patrick egy lassan, ráérősen építkező, explicit képsorokat alig tartalmazó pszichothrillerré változik, amin igencsak sokat lehet rettegni.

Patrick a gyilkosságot követően kómába esik - tágra nyílt szemekkel, azonban öntudatlanul, érzéketlenül, kvázi szobanövényként fekszik egy kis klinikán. A kórház szemétláda vezetője csak azért tartja életben (azaz azért nem kapcsolja ki a létfenntartását biztosító gépeket), mert érdekes kísérleti alanyként tekint rá. Ekkor érkezik az intézménybe a férjétől válni készülő Kathy, akinek Patrick gondozása lesz a feladata. A nő nemsokára azt veszi észre, hogy a páciens valójában eléggé virgonc: Kathy körül különös, megmagyarázhatatlan események történnek, és Patrick amellett, hogy érez, tudatánál van, még telekinetikus képességekel is rendelkezik. Gyengéd érzéseket táplál a lány iránt, a férjét és a személyzet többi tagját azonban egyre kevésbé tolerálja...

A Patrick a klasszikus Stephen King-adaptáció, a Brian DePalma által rendezett Carrie telekinetikus farvizén érkezett a vásznakra, és viszonylag nagy sikert aratott, sokak kedvence lett, felhívta a figyelmet az éppen hogy szárba szökkenő ausztrál horrorra (fun fact: Quentin Tarantinónak ez az egyik kedvenc alkotása az aussie-któl, innen lopta a Kill Bill Menyasszonyának köpős jelenetét). A 10 évvel ezelőtt elhunyt Richard Franklin nagy tisztelője volt Hitchcocknak, pont mint a már említett DePalma: példaképe iránti odaadás rengeteg képen, jelenetben észrevehető, jól használja a hitchocki feszültségkeltést - ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy frankón felépített szkriptből dolgozott, amit a zseniális ausztrál horrorpápa, Everett de Roche (Long Weekend, Razorback) rakott a keze alá. Franklin munkájának gyümölcse később beérett: ő rendezhette a Psycho II-t.

Patrick igazi paraarc: ugyan a játékidő jelentős részében mozdulatlanul fekszik az ágyában, mégis iszonyatosan félelmetes. Van valami zsigerien borzongató abban, ahogy ez az "élőhalott" csak mered előre a nagy szemeivel, és közben érzékelhetően formálja a környezetét. De Franklinék nemcsak a hangulatkeltés miatt érdemelnek dicséretet, hanem azért is, mert hatásos drámát csempésznek a telekinézis-sztoriba: Patrick nem egy bestia, a nyitányt leszámítva mindössze egy ízben gyilkol, akkor is csak azért, mert magát védi. Egy valószínűleg soha meg nem értett, keserű sorsú figura, aki csupán tőrődést szeretne...na meg egy kis kézimunkát a csinos nővérkétől.

A film tényleg nem sokszor harsánykodik, a gore is visszafogott, és tartózkodnak a sokkeffektektől - de néha-néha azért bedobnak egyet, azonban a Patricknek még ez is baromi jól áll. Az utolsó jelenetek egyikében található jump scare-ben az a leggyönyörűbb, hogy körülbelül 1 órán keresztül "utalgatnak" rá, de nem jut el az agyadig, hogy mi fog történni. Aztán megtörténik a dolog, és az ember leesik a székről, majd elmegy elővenni egy tiszta alsógatyát.

A Patrick egy hitchcocki parával jócskán átitatott 70-es évekbeli rémületgyüjtemény, ami meglehetősen sok feszült percet tartogat a nézőjének. Érdekesség, hogy készült hozzá egy nem hivatalos folytatás Olaszországban, ami már inkább pornó, mint horror, de sebaj. Plusz van egy 2013-as remake-je is, de azt hagyjátok a fenébe.

8/10

IMDb | mafab