Ismeritek azt az érzést, amikor beengedtek a házatokba valami szakit, hogy bekösse nektek a kábelt, vagy hogy megjavítása a fűtést, vagy hogy kidugítsa a lefolyót, aztán nem végez a megbeszélt időben a munkájával, és ráhúz még pár napot? A Peter Weir rendezte The Plumber vízvezetékszerelője, Max (Ivar Kants) sem dolgozik túl nagy tempóban, és akkor még elég enyhén fejeztem ki magam. Szabályosan beköltözik a jól szituált házaspár, Cowperék lakásába, hogy aztán egyre jobban és jobban kiborítsa a pár otthon tanuló hölgytagját, Jillt (Judy Morris). Minden áldott nap visszatér, és lehetetlenség kidobni.

Peter Weir munkásságára igazán érdemes kicsit kitérni: az ausztrál rendező néhány rövidfilmes próbálkozás után a Párizs, a roncskocsik Mekkája horrorkomédiával és a Pinkik a Függő Sziklánál című misztikus darabbal tette fel magát a térképre, majd a Mel Gibson fémjelezte Gallipolival tört be végleg a mainstreambe. Aztán Amerikába ment, ahol olyan nagy sikerű, remek filmeket rendezett, mint a Holt költők társasága, a Truman Show, és a Kapitány és katona. Nem véletlenül 6-szoros Oscar-jelölt, na.

A vízszerelőt még a '70-es években készítette. Először tévéfilmként mutatták be, de aztán '81-ben a(z amerikai) mozikban is megjelent, méghozzá abszolút megérdemelten: a kvázi kamaradráma-szerkezetű mű vérbeli pszichológiai játszma egy, a munkájába való beletemetkezése és elhanyagoltsága miatt amúgy is instabil lelki állapotú nő és egy csupán barátokat akaró, de amúgy pszichopata férfi között. Ahogy telnek a napok, Max egyre jobban belefolyik Jill életébe: először még csak vicces megjegyzéseket tesz, amikor megtudja, hogy az egy konferencia miatt éppen házon kívül lévő férj, Brian (Robert Coleby) kopaszodik, de aztán hamar továbblép ezen a dolgon, és egy gitárral a kezében vall érzelmeiről a lánynak, aki bár tanulmányai miatt elég sok emberi viselkedést tanulmányozott már korábban (a hölgy antropológiát hallgat), ilyen őrült szerzetet még ő sem tapasztalt.

A leghátborzongatóbb viszont az, hogy Maxet senki nem hívta. Egyszerűen csak beállít, hogy megszereljen pár dolgot, noha a nő szerint egyáltalán nem romlott el semmi. Jill eleinte jóhiszeműen ráhagyja a dolgot, de a férfi fúrása, faragása, éneklése, piócaként való élősködése egyre jobban kihozza a sodrából. Egy idő után természetesen az is felmerül benne, hogy a férfi nem is vízszerelő (Meglepő!). A csúcsjelenet pedig kétségkívül az, amikor Max - mivel senki nem nyit neki ajtót - egy alternatív útvonalat választva jut be a lakásba. Nem szeretnék spoilerezni, de a lényeg, hogy garantált a libabőr.

A "mesterember-horror", A vízszerelő, ha csak a titokzatos szerelő figuráját nézzük, abszolút unikális - lenne, ha nem jött volna 1996-ban Ben Stiller és Jim Carrey, akik A kábelbarátban lemásolták a formulát. Persze vannak különbségek a két alkotás közt, például A kábelbarát központi karaktere, a Carrey által életre keltett hóbortos Chip Douglas egy jóval komikusabb (és ezáltalán talán még hátborzongatóbb) figura, mint Max, és ő nem vízcsöveket, hanem tévékábeleket jön bekötni, de a lényeg ugyanaz: az életet mindkét címszereplő tönkreteszi.

7/10

IMDb | mafab