A Hammer sikerei érezhetően hatással lehettek a horror műfajára és az angol filmgyártásra. Rövidesen más filmkészítők is éreztek magukban affinitást, hogy kipróbálhassák magukat a műfajban. Még ezt a hullámot megelőzve, szinte nem sokkal a Hammer első sikere, a Frankenstein átka után, 1957-ben Jacques Tourneur elkészítette A démon éjszakája (Night of the Demon) című filmjét. A film M. R. James A rúnák idézése (Casting the Runes) című novellája alapján készült, ami egy igazi, klasszikus, régiségbúvár rémtörténet, és ezt a mivoltát az adaptáció is hűen megőrizte. Ám nemcsak témájában, de filmnyelvében is inkább a régi iskola módszereit követi. A Frankenstein átkával ellentétben A démon éjszakája nem színes díszletekkel, gótikus hangulattal és vérrel hódít, hanem borongós, fekete-fehér képi világgal, baljós sejtetésekkel és idegborzoló suspense-el. Itt sokkal nagyobb hangsúly kerül a pszichológiai és lelki hadviselésre, valamint az ősi, okkult borzalmaktól való rettegésre modern korunkban. A fény-árnyék hatásokkal való játszadozások inkább idézik a korai német expresszionista horrorok, valamint a film-noirok világát. Ezzel együtt részben még is egy kicsit modernebb is, és ezzel a kettősségével talán egy átvezető filmként is felfogható. Míg a Frankenstein átka és a Drakula egyértelműen jelezték egy új korszak eljövetelét, és harcias lendülettel rúgták rá az ajtót a filmvilágra, addig A démon éjszakája finoman vezet át minket a klasszikus, régi vágású horrorok világából az új, modernebb és erőteljesebb hatvanas évekbe.
És valóban, ez a folyamat is valamennyire kristály tisztán megfigyelhető, mert a Hammer nagyközönségnek szánt filmjei mellett szép lassan felbukkantak a komolyabb nézői réteget megcélzó produkciók. Ennek eredményeként már 1960-ban napvilágot látott az angol horror egyik legnagyobb teljesítménye, ami nemcsak hazájában, de világszinten is híressé, illetve hírhedté vált. Ez volt Michael Powell korszakalkotó klasszikusa, a Kamerales (Peeping Tom). A film valamilyen szinten tekinthető Alfred Hitchcock ugyanebben az évben bemutatott Psycho-jának amolyan testvérdarabjaként is, ám még is sok tekintetben eltér tőle. Mindkét film egy sorozatgyilkosról és annak torz lelki és mentális világáról szól, ám mind eszközeiben, mind hatásmechanizmusában komoly eltérések vannak. Akkoriban még eléggé szokatlan volt a való élet gyilkosaival és őrültjeivel foglalkozni a horrorfilmekben, nagyrészt ennek provokatív mivoltja miatt, ezért a filmkészítők és a stúdiók meg is tettek mindent, hogy tompítsák a téma súlyát. Ezért is lehet az, hogy a misztikus, természetfeletti, és a múltban játszódó horrorfilmek elkészülhettek színesben, míg a jelenben játszódó és reális szörnyetegekről, a sorozatgyilkosokról szóló filmek fekete-fehérben forogtak, ezzel is érzékeltetve a távolságtartást. Ezért is készült Hitchcock Psycho-ja fekete-fehérben (az anyagi háttér mellett), ám ezzel szemben a Kamerales látványos technicolor színpalettában foroghatott. Ez alapján gondolhatnánk, hogy a színes és látványos gyilkosságok és vérengzések voltak azok, amik kicsapták a biztosítékot, és a Frankenstein átka és a Drakula körül kirobbant megbotránkozások után logikus is lenne ennek továbbvitele, ám erről szó sincs. A filmben jobbára nincs is vér, meztelenség meg pláne. A felháborodások igazi oka ennél sokkal mélyebben keresendő.
Michael Powellt jóformán egy alkotói válság kellős közepén találta meg Leo Marks roppant egyedi forgatókönyve, és a két filmes igazi elhivatottsággal vágott bele a munkálatokba. Fáradhatatlan munkájuk eredménye az lett, hogy a kritikusok és a filmes szakma teljesen a sárba tiporta a produkciót, és mindent meg is tettek, hogy ellehetetlenítsék azt. De mi lehetett ennek az oka? Mivel a vérengzési szint meg sem közelítette a Hammer mércét, és botrányos erotikai tartalommal sem szolgált, így marad a mögöttes tartalom és a mondanivaló, de az már valóban eléggé súlyos. Kezdetben ott volt a gyilkos, Mark karaktere, aki egyáltalán nem lett konkrétan démonizálva, hanem egy jóvágású, szenvedő és megkeseredett fiatalemberként jelenik meg, és még csak nem is kapunk semmi olyan erős mentális indítékot, ami elkülönítené őt az átlagembertől, mint Norman Bates esetében. Megismerjük keserű gyerekkorát, ahol elszenvedő alanya volt apja félelemmel kapcsolatos kísérleteinek, és láthatjuk ennek eredményét is. Mark igazából egy teljesen esendő figura, akivel végig együtt lehet érezni, és amikor a gyilkolási vágy előjön belőle, az is olyan alapösztönöket jelenít meg, amik mindannyiunkban benne vannak. Nevezetesen a nemi vágy, és a kukkolás perverziója, hiszen Mark lefilmezi áldozatait. Így pécézi ki őket, és haláltusájukat is megörökíti. Amiket aztán vissza is néz felvételről, és ezen a ponton még a snuff filmek korai ábrázolása is felsejlik. Valamint erős önreflexiót is kapunk a filmkészítés világára, de nem kevésbé a társadalom szégyellnivaló perverzióira a magánszféra feszegetésével kapcsolatban. A film erőteljesen beletiport az Angliában akkor még erősen uralkodó viktoriánus prüdériába, ami már erősen megfeküdte mind a kritikusok, mind pedig a nézők gyomrát. A film ellen egy egész hadjárat indult, erkölcstelen szemétnek bélyegezték, Michael Powell karrierjét pedig gyakorlatilag derékba törte. Később az 1979-es New Yorki filmfesztiválon Martin Scorsese volt az, aki közszemlére bocsátotta a Kamerales egyik féltve őrzött kópiáját, és rehabilitálta annak renoméját, beláttatva a kritikusokkal annak erényeit és jelentőségét a filmvilágra. Scorsese többek között olyan nagy ívű jelzőkkel illette a Kameralest, mint például, hogy ez „A film” leglényege. Ezek után Powell mesterműve el is foglalhatta méltán megérdemelt helyét a horror műfaj és a filmművészet legnagyobbjai között.
Még szintén 1960-ban kijött egy másik jelentősebb horrorfilm, ami már ismét a fantasztikum világába kalauzolt el minket. Ez volt az Elátkozottak faluja (Village of the Damned), ami John Wyndham The Midwich Cuckoos című regénye alapján készült. Az egyedi sci-fi-horrorban egy titokzatos, de feltehetőleg földönkívüli erő komába ejti egy kisváros teljes lakosságát, és ez alatt megtermékenyíti a szülésre alkalmas nőket, akik hófehér hajú, felettébb intelligens gyerekeknek adnak életet. Ahogy a gyerekek felcseperednek, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami nagyon nincs rendben velük; érzelemmentes, rideg jellemük mellett félelmetes pszichikus erővel is rendelkeznek, amit nem restek a közösség tagjai ellen fordítani. Ez a produkció is inkább a feszültségteremtésre, és a pszichológiai borzalmakra helyezi a hangsúlyt, és teszi ezt a lehető legintelligensebb és következetesebb formában. Továbbá ez a film egy fontos korai állomása volt a gonosz kisgyerek figurájának filmbeli ábrázolásában. Az itt szereplő gyerekek igazán nagy hatást gyakoroltak a közönségre, rideg, érzelemmentes fellépésükkel, rezzenéstelen arcukkal, és riasztó megjelenésükkel, amire az izzó szemük is erőteljesen rásegített.
A Kamerales lejárató kampánya ellenére, és más horrorfilmek – amiknek egy része a Hammer produkcióit tette ki – sikere nyomán a nagyobb stúdiók is felismerték, hogy a műfajban igazán nagy lehetőségek rejlenek, és talán a legalkalmasabbak bizonyos, addig a szőnyeg alá söpört tabu témák feldolgozására. Persze a Kamerales esetéből tanulva annál jóval finomabb megoldásokkal, és inkább a fantasztikum világánál maradva. Így születhetett meg a 60-as évek első felében két olyan igazán igényes és nagyívű horrorfilm, amik a műfaj, és egyben a filmvilág legnagyobbjai között képviseltethették magukat. Külön érdekes közös vonás, hogy mindkét film a horrorirodalom két egyik legnagyobb alkotásának adaptációjaként készült el. Az első a Henry James A csavar fordul egyet című elbeszélése alapján készült 1961-es Az ártatlanok. Nevelőnő érkezik a távoli, vidéki udvarházba, hogy vagyonos munkaadójának két kisgyermekére vigyázzon. Az eltökélt és mélyen vallásos Miss Giddens lelkesen és szeretetteljesen közeledne kis védenceihez, ám hamar egyértelművé válik, hogy a házban valami nagyon nincs rendben. Különös dolgok történnek és a gyerekek is zavarba ejtően viselkednek. Miss Giddens rövidesen rájön, hogy a nemrég elhunyt komornyik, és az előző nevelőnő botrányos viszonyt folytattak, és a gyerekekre is nagy befolyással voltak. A nő gyanítani kezdi, hogy talán az ő szellemük tért vissza, és a gyerekekbe akarnak költözni. Henry James regényéből számtalan filmes adaptáció, opera és rádiójáték is készült, de mindközül ezt az 1961-es feldolgozást tartják a legjobbnak. Erénye abban is rejlik, hogy tökéletesen sikerült James könyvének esszenciáját és tartalmát mozgóképre ültetnie. Ez magában hordozza a történet kétértelműségét, ugyanis nincs egyértelműen tisztázva, hogy itt tényleg szellemekről van szó, vagy pedig a nevelőnő őrül meg szép lassan. Mindkét verzió lehetséges, de ennek megítélését és eldöntését az író és a film rendezője is teljesen ránk hagyja. A film egyszerű megoldásokkal dolgozik, nincsenek felesleges ijesztgetések, de így is iszonyatosan hátborzongató és nyomasztó tud lenni az elejétől a végéig. Nem beszélve az olyan tartalmi elemekről is, mint a vallásos nevelőnő és a jóval felvilágosultabb és koravénebb gyerekek közti feszültség. A gyerekek jóval tájékozottabbak szexuális téren és más felnőttes dolgokban is, mint a rájuk vigyázó szemérmes Miss Giddens, és ezt nem is félnek felhasználni ellene. Itt jöhet a kérdés, hogy valóban gonosz lelkek által megszállt gyerekekről van szó, vagy pedig két magára hagyott testvérpárról, akik a nem megfelelő szocializálódás mellett (a komornyik és az előző nevelőnő) váltak ennyire tájékozottá, neveletlenné és szabadossá, akiket csak Miss Giddens bomlott elméje démonizál. Ám akármelyik olvasatról is van szó, a gonosz kisgyerek toposzát itt is megfigyelhetjük, és ez a film is egy lényeges pontként szolgál annak továbbfejlődésében.
A második ilyen darab az 1963-ban készült A ház hideg szíve (The Haunting), ami Shirley Jackson a Hill House szelleme című regényét dolgozza fel. Egy tudós egy nagyívű kísérletet szervez össze a hírhedt Hill House-ban, néhány különleges résztvevő bevonásával, annak reményében, hogy mérhető pszichikai hatásokat tapasztalajnak a kísértetjárta és gonosznak mondott házban. A ház hideg szíve egy klasszikus kísértettörténet, vegyítve a pszichológiai és lelki horror modern elemeivel. Shirley Jackson eredeti regénye nagy hatást gyakorolt a rendezőre, Robert Wisera, aki elő is adta ezt a tervét az MGM-nek, mivel még úgy is szerződés kötötte hozzájuk egy filmre. Ám mivel Wise kevesellte azt a büdzsét, amit a stúdió hajlandó volt rászánni a projektre, inkább az MGM londoni fiókjánál próbálkozott, ahol már jóval nagyvonalúbbak voltak vele. A végeredményen látszik is, hogy Wise szívét lelkét beleölte a film elkészítésébe. Nincsenek hatásvadász elemek, és felesleges klisék, csak a baljós sejtetés és a totális lelki terror. A munka nagyját a nézők elméjére bízza, ami mint tudjuk, sokkal borzalmasabb dolgokat képes kreálni, mint amiket a vásznon megmutathatnak. A film technikailag is kiemelkedő, Wise elképesztő operatőri megoldásokat is alkalmaz, és a kellő hatás kedvéért ez a film is szándékosan fekete-fehérben készült el. Ám a remek pszichológiai horror mellett egy ember önmagára találásáról is szól a film, ami a főhősnő, Eleanor történetében bontakozik ki. A hétköznapi világban teljesen idegenként és elnyomottként kezelt, identitászavaros és ingatag lány Hill House-ban találja meg azt a helyet, ahová igazán tartozhat. Emellett a film több tabutémával is foglalkozik, mint például szexuális orientáció, mentális problémák, de mindezt ízlésesen kezelve, a megfelelő határok között tartva. Wise ezen filmje szintén egy igazi mestermű lett, ami a mai napig is viszonyítási pontnak számít a műfajban.
Érdemes még szót említeni Roger Corman ekkoriban készült Poe-ciklusáról is. A 60-as évek elején az American International Pictures azt akarta, hogy Roger Corman rendezzen nekik két horrorfilmet, akinek viszont megvoltak a saját feltételei, elképzelései, és egy konkrét ötlete is, miszerint megfilmesíti Edgar Allan Poe Az Usher-ház vége című novelláját, az AIP pedig belement a dologba. A film el is készült, Vincent Price főszereplésével, és annyira sikeres lett, hogy végül Cormannek lehetősége nyílt több Poe adaptációt is készíteni. Így az Usher-házzal kezdetét vette az úgynevezett Poe-ciklus, ami az elkövetkező években kiegészült A kút és az inga (Pit and the Pendulum), Az idő előtti elhantolás (Premature Burial), a Rémtörténetek (Tales of Terror), A holló (The Raven), valamint A kísértetkastély (The Haunted Palace) című darabokkal. A filmeket mind Roger Corman rendezte, a forgatókönyvírók Richard Matheson, Charles Beaumont, Ray Russell, R. Wright Campbell és Robert Towne voltak, és mindegyik produkcióban Vincent Price volt a főszereplő, kivéve Az idő előtti elhantolás esetében. Továbbá fontos leszögezni, hogy ebből a sorból A kísértetkastély kakukktojásnak számít, hiszen egyáltalán nem egy Poe történetet dolgoz fel, hanem H. P. Lovecraft Charles Dexter Ward esete című elbeszélését. Ám a Poe-ciklusnak volt még két utolsó darabja, amik már Angliában készültek el. Ezek voltak A vörös halál álarca (The Masque of the Red Death) és a Ligeia sírboltja (The Tomb of Ligeia). Mindkettő film viszonylag hosszas idő alatt készült el, de ez meg is hozta a maga gyümölcsét. A vörös halál álarca felül is emelkedik az akkori átlag horror termésen, és egy furcsa elegyet alkot a közönségfilm, és a művészfilm határmezsgyéjén. Akárcsak a Poe-ciklus többi darabjában, itt se nagyon látunk sok vért és erőszakos jelenetet, de ezekre nincs is szükség. Corman nagyon jól ráérzett Poe szellemiségének esszenciájára, és ezt remekül vissza is adta a filmjeiben. Ennek legékesebb példája A vörös halál álarca, ami akár egymagában is képviselhetné az egész ciklust. Tökéletesen megfér benne a harsány gótikus horror, és a már szinte Ingmar Bergman művészetét megidéző szimbolika és filozófikus filmnyelv. És mindennek a közepén a zseniális Vincent Price briliáns játékával, aki külön színfoltja ezeknek a moziknak.
Ebben az időben a Hammer-nek is sorra készültek a filmjei, így egymást követték az olyan produkciók, mint a Dracula menyasszonyai (The Brides of Dracula), The Kiss of the Vampire, The Evil of Frankenstein, The Gorgon, Az ördög maga (The Witches/The Devil's Own), vagy mint A hüllő (The Reptile). Ám ezek mellett a Hammer, érezve a műfaj bővülését, és a nagy népszerűségnek örvendő filmek sikereit figyelve (első sorban az Ördöngösökét és a Psycho-jét), a gótikus horrorjaikkal párhuzamosan pszicho-thrillerek sorozatos készítésébe kezdtek bele. Ezek a kisköltségvetésű suspense thrillerek többnyire fekete-fehérben készültek, és Hitchcock filmjeihez hasonlóan az utolsó pillanatig is tartogattak váratlan fordulatokat. A forgatókönyvekért többnyire Jimmy Sangster felelt, a rendezést pedig olyan mesteremberekre bízták, mint Freddie Francis és Seth Holt. Az egyértelmű ihletforrásra való tekintettel ezeket a produkciókat gyakran nevezik mini-Hitchcockoknak is. Ennek a sorozatnak pedig az első, és egyben legnépszerűbb darabja az 1961-ben készült A félelem íze (Scream of Fear/Taste of Fear). A fiatal, egy lovasbaleset folytán tolószékbe kényszerült Penny elutazik, hogy meglátogassa tíz éve nem látott apját, aki nagy gazdagságban tengeti mindennapjait új szerelmével, Jane-nel. Megérkezve viszont csak Jane, egy jóképű sofőr, és a család háziorvosa (aki egyébként Christopher Lee) fogadják a lányt. Állításuk szerint Penny apja szolgálati útra ment, ami azért is furcsa, mert a férfi nem volt valami jó egészségi állapotban. A birtokon való kezdetben idilli időtöltés rövidesen rémálommá válik a lány számára, amikor is egyre többször találkozik apja holttestével, ám ezeket a jelenségeket rajta kívül senki más nem észleli. A film remekül játszik a feszültséggel és a karakterek közti dinamikával, és egészen az utolsó pillanatig feszíti a húrt, hogy aztán a filmvégi bravúros befejezéssel tényleg megközelítse Hitchcock zsenijét. Itt nincs semmi közönséges, vagy felesleges ijesztgetés, ami van, az pedig mind a történetet szolgálja. Egy igazi mintapéldánya a mesteri sokk-teremtésnek, és ennek a produkciónak a nyomán a Hammer folytathatta is hasonló pszicho-thrillerjeinek a gyártását. Ezután következett a remek Paranoiac, a Nightmare, a Hysteria, és az olyan különleges darabok, mint a Kinyírlak, drágám! (Fanatic/Die! Die! My Darling!), vagy a Bette Davis főszereplésével készült A dada (The Nanny).
Folytatjuk...