A 60-as évek közepén kezdett igazán erőre kapni egy másik stúdió is, a Hammer vetélytársának is tekinthető Amicus Productions. Az Amicust két amerikai producer és forgatókönyvíró, Milton Subotsky és Max Rosenberg alapították. A cég megalapítása előtt a két filmes még közreműködött 1960-ban a Horror Hotel (The City of the Dead) című horrorfilm elkészítésében, majd 1962-től bejegyeztették saját cégüket is. Első két produkciójuk két musical volt, később pedig több műfajban is kipróbálták magukat, főleg a sci-fi és a thriller területein, de amiben igazán megtalálták a számításukat – a Hammer-hez hasonlóan – az a horror műfaja volt. A Hammer-el való összevetés azért is elkerülhetetlen, mert az Amicus is hasonló stílusban készítette filmjeit, és többnyire ők is ugyanazokat a színészeket alkalmazták, elsősorban Peter Cushingot és Christopher Lee-t. Ám lényeges különbségnek számít, hogy míg a Hammer többnyire gótikus horrorokat készített, addig az Amicus filmjei leginkább a jelenben játszódtak, és ők is megtalálták a maguk sikerreceptjét az antológia horrorok képében. A formula ihletforrásaként az 1945-ös Dead of Night szolgált, ami hosszú ideje már az egyetlen antológia horrornak számított mind az angol horror, mind pedig általánosságban a horrorfilm világában (kivéve a Poe-ciklusba tartozó 1962-es Tales of Terror-t). Az Amicus viszont felismerte az ebben a receptben rejlő előnyöket és bele is vágtak, hogy elkészítsék a maguk antológia horrorjait. Az első ilyen produkciójuk az 1965-ös Dr. Terror rémséges háza (Dr. Terror's House of Horrors) volt. Ez a film öt rövidebb kis horror történetet mesélt el, összefogva egy keretelbeszéléssel, és persze Peter Cushing és Crhistopher Lee főszereplésével. A műfaj előnyei már itt megmutatkoztak. A cselekménynek nincs ideje leülni, mert a rövid történetek egymást váltogatják a játékidő alatt, ami folyamatosan pörög, így jobbára nincs üresjárat sem. Ami ennek a kárára válhatott, az a karakterek ábrázolása. Egyik történetben sincs elég idő belemenni a karakterek mélységeibe, így többnyire egyszerű, vagy gyorsan felskiccelt jellemmel rendelkező figurákat kapunk, de ez a legtöbb esetben nem jelent gondot, hiszen a történetek sodró ereje könnyen be tud szippantani. Ezután 1965-ben elkészítettek egy érdekes okkult horrort, A Koponyát (The Skull), szintén Cushing és Lee főszereplésével, majd 1966-ban a The Deadly Bees című filmet, ezt követően pedig, 1967-ben egy újabb antológia horrorral jelentkeztek, a Gyötrelmek kertjével (Torture Garden). Ennek a filmnek a forgatókönyvét Robert Bloch írta, aki részben saját írásait is feldolgozta benne, és ennek eredményeként a Gyötrelmek kertje az egyik legjobbjává vált az Amicus horror antológiái között.

Ez alatt a nagy rivális, a Hammer sem tétlenkedett. 1966-ban elkészült a Dracula: Prince of Darkness (A sötétség hercege), amiben Christopher Lee nyolc év szünet után visszatért Drakula gróf szerepéhez, és az elkövetkezendő években még jó pár folytatással örvendeztette meg a nagyérdeműt (az más kérdés, hogy ezekhez mennyire volt kedve). Még ugyanebben az évben a Hammer jelentkezett egy másik filmmel is, aminek horrorfilm történeti vonatkozása nem elhanyagolható. Ez volt a The Plague of the Zombies (Zombijárvány). Két évvel George A. Romero műfajdefiniáló kultklasszikusa Az élőhalottak éjszakája előtt készült el ez a zombifilm, így ebben még nem találhatóak meg a Romero teremtette, ma már közismert zombi toposzok, mint például a hordákba tömörülő zombik, a húsevés, és a harapással való fertőzés. Ez a film még a zombik eredeti mitológiájához nyúlik vissza, ami a vuduban gyökerezik. Egy kis faluban sorra halnak meg a munkások egy rejtélyes ragály miatt. A fiatal helyi orvos tehetetlen az ügyben, ezért segítséget kér egykori egyetemi professzorától, aki a lányával utazik a helyszínre. Hamarosan azonban a halottnak hitt emberek egy nem használt bánya közelében kezdenek feltűnni, és egyre egyértelműbbé válik, hogy fekete mágia lehet mindennek a hátterében. Mivel ez még egy Romero előtti, eredeti mitológiákból táplálkozó film, így itt a zombik inkább feltámasztott rabszolgákként működnek, akik nem esznek emberhúst, és az igazi fő fenyegetést az őket feltámasztó és irányító gonosz varázsló jelenti. Nem egy tökéletes darab, de a zombifilmek fejlődésében egy fontos pontnak tekinthető.

Ám a műfaj fokozatos megújulása, és az egyre népszerűbb konkurenciák mellett a Hammer eddig jól bejáratott gótikus horrorjai iránt lassan csökkenni kezdett az érdeklődés, ezért a stúdió megpróbálta felfrissíteni a kínálatot, kezdetben a jól ismert stúdiópanelek variálásával. Ennek a korszaknak az egyik legnépszerűbb darabja az 1967-es Quatermass and the Pit (Quatermass és a pokol), ami tíz év után folytatta a Quatermass sorozatot, és annak legjobb és legközismertebb darabjává vált. Ám ekkor az Amicus után egy másik vetélytárs is felbukkant a horrorfilmes piacon. Ez volt a Tigon British Film Productions. A Tigon-t Tony Tenser alapította 1966-ban, aki korábban Roman Polanskival dolgozott együtt az Iszonyaton, és a Zsákutcán. Miután ezt az alkotói közösséget otthagyta, Tenser bele is vágott a Tigon létrehozásába, ami természetesen a sikeres Hammer stúdió produkcióit tekintette követendő példának. A stúdió székhelye a Wardour Street-i Hammer House lett Londonban, első önálló produkciója pedig a The Sorcerers volt 1967-ben, a fiatal Michael Reeves rendezésében. Az ezt követő években a Tigon is nagy hírnévre tett szert a kisköltségvetésű zsánerfilmek birodalmában, beállva dicső harmadiknak a Hammer és az Amicus után. Már első filmjük, a The Sorcerers is az okkultizmus és a boszorkányság témáival foglalkozott, ezzel meg is előlegezve azt az időszakot, ami ezt követően jelentősen kitöltötte az angol horror világát, és ehhez a dicső korszakhoz mind a Tigon, mind pedig a Hammer is hozzájárult egy jelentős filmmel 1968-ban.

Ebben az időben a brit cenzorok sikeresen hárították a külföldön uralkodó trash hullámokat, így például Angliába nem jutott el az exploitation, de így is megnyílt az út egy sokkal sötétebb és érdekes módon élesen nemzettudatos éra számára. Ekkor történt, hogy az amerikai stúdiók nagy része ideiglenesen kivonult az angol piacról, ami miatt a Brit filmgyártás fennállásának óta egyik legnagyobb válságát élte, ugyanakkor, mivel már nem nagyon kellett a stúdiók elvárásainak megfelelni, hatalmas műfaji sokszínűség kezdett megmutatkozni az angol filmgyártásban. Erre csak ráerősített a nemzetközi légkör (exploitation sikerek, az olasz és a japán horror felvirágzása), valamint 1968-ban két olyan kultklasszikus is készült, amik jelentősen befolyásolták a műfaj alakulását. Ez volt Az élőhalottak éjszakája és a Rosemary gyermeke. A kettő közül főleg az utóbbi gyakorolta a legnagyobb hatást a műfajra, és ahogy más országokban, úgy Angliában is nagy igény mutatkozott erre a zsánerre, ami ráadásul érdekes módon pont itt bizonyult a legeredményesebbnek és a legtermékenyebbnek. Név szerint ugyanis az ekkor megszülető horrorfilmes éra az okkultizmus, a sátánizmus, a pogányság, a boszorkányság, a kelta mitológia és a népi folklór rémségeit dolgozta fel, és ez az éra egészen a hetvenes évek közepéig virágzott. Ezek a produkciók rengeteg munkát is adtak a cenzoroknak, akik már eddig is vérre menő csatározásokat vívtak, főleg a Hammer-el, de ennek a korszaknak az elburjánzását nem gátolhatták meg.

Az egyik első ilyen, fontosabb 1968-as produkció, a Hammer égisze alatt készült The Devil Rides Out (Az ördög menyasszonya). Az okkult tanokban járatos világi úriember, Duc de Richleau, barátja, Rex társaságában felkeresi közös ismerősüket, Simont, akiről már jó ideje nem hallottak. Simon éppen partit tart, és eléggé furcsán reagál barátai váratlan felbukkanására. Richleau gyanút fog Simon viselkedése miatt, és a házban talált rituális kellékek beigazolják félelmét, hogy barátja egy sátánista szekta befolyása alá került. Rex segítségével azonnal megpróbálják kimenekíteni barátjukat, és egy vele szoros kapcsolatba került lányt ebből a helyzetből, és rövidesen ádáz harcot kell vívniuk a szektával, annak vezetőjével, és az általa megidézett alvilági erőkkel. A film Dennis Wheatley azonos című regényéből készült, és annak főszereplője, Duc de Richleau is egy több történetében is visszatérő, központi karakter volt. A rendezői székbe itt is Terence Fisher ült, a főszerepet, Duc de Richleau karakterét pedig Christopher Lee játszotta, aki a változatosság kedvéért itt egy pozitív hőst formált meg, és állítása szerint ez volt az egyik kedvenc szerepe is. Már a Hammer korábbi filmjeiben is felbukkant az okkultizmus és a sátánizmus, de ez volt az első olyan, amiben ezek voltak a központi témák. Természetesen ez sem egy tökéletes darab, a szereplők többsége csak gyorsan felskiccelt papírmasé, a cselekmény is sok helyen ponyvaszerűvé válik, de a hangulat, és a sátánizmus bemutatása kiemeli az átlag Hammer horrorok közül. Továbbá sokat hozzátett sikeréhez a látványos különleges effektek, az ezekkel megálmodott rémálomszerű képsorok, a remek operatőri munka, és nem kis mennyiségben a két főszereplő, Christopher Lee és Charles Gray fantasztikus játéka, akik tökéletes megtestesítői a jó és a gonosz, a fény és a sötétség archetipikus alakjainak. Azóta már jó pár olyan produkció készült, ami mind megvalósításában, mind pedig a téma feldolgozásában felülmúlta a The Devil Rides Out-ot, de nagyon is fontos kezdő lépcsőfokának számít az okkult horror kiteljesedésében.

A másik ugyanebben az évben készült, igen fontos alkotás, a rivális Tigon által tető alá hozott Witchfinder General (Boszorkányvadász generális). Az alapot itt is egy regény szolgáltatta, amit Ronald Bassett írt egy a valóságban is élt boszorkányvadászról, Matthew Hopkinsról. A film az ő boszorkányvadász hadjáratáról szól, és egy fiatalemberről, aki bosszút esküdött ellene a szerelmével történt szörnyűségek miatt. A filmet a The Sorcerers-ért is felelős Michael Reeves rendezte, aki nem sokkal a bemutatója után tragikusan elhunyt gyógyszer túladagolás miatt, a főszerepet pedig Vincent Price játszotta. A filmnek eléggé kevés köze volt a valóban megtörtént eseményekhez, de nem is emiatt vált kultklasszikussá és az éra egyik legfontosabb filmjévé. A filmnek egyáltalán nem volt könnyű sorsa; a cenzorok aggályai miatt legalább háromszor újraírták a szkriptet, a kis költségvetés is megnehezítette a forgatást, valamint a stábtagok között felgyülemlett feszültség is, elsősorban Reeves és Price között. Az elkészült mű így sem tetszett a cenzoroknak, így alaposan széjjelvágták, de Amerikában, és a világ többi pontján az eredeti, vágatlan verzió került forgalmazásba. Ez után még az angol kritikusok is lehúzták a produkciót, mondván, hogy az egy undorító, szadista, erkölcstelen szemét. Való igaz, korához képest a film eléggé bátran nyúlt hozzá az erőszakos jelenetekhez, a kínzásokhoz és a vérhez, valamint a meztelenséghez és a szexuális tartalomhoz. Emellett egy eléggé éles hibridnek is tekinthető, hiszen a kis költségvetés mellett is néha fájdalmasan B filmes a megvalósítás, mind cselekményében, mind pedig technikai szempontból. Ennek ellenére még is van benne egy jóval komolyabb és élesebb szellemiség, ami a boszorkányhisztériával átitatott kor hiteles bemutatásában, és az elnyomó hatalom visszaélésével és a tekintélyelvűség ábrázolásában mutatkozik meg. Valamint Vincent Price visszafogott, ámde zseniálisan hidegrázós alakítása is rengeteget hozzátesz az összképhez, ami kétség kívül a színész egyik legjobb munkája. A film végül anyagi szempontból eléggé sikeres lett, és az elkövetkezendő években született is pár olyan alkotás, ami megpróbálta meglovagolni a Witchfinder General sikerét (Mark of the Devil, The Bloody Judge). Ezután pedig az angol okkult és pogány horror is egyre nagyobb népszerűségre kezdett szert tenni. Közvetlen ezután, szintén a Tigon berkein belül, elkészült a Curse of the Crimson Altar, Boris Karloff, Christopher Lee és Barbara Steele főszereplésével, és a hasonló produkciók is egyre nagyobb mennyiségben kezdtek készülni. 1970-ben mutatták be a Cry of the Banshee című filmet, szintén Vincent Price főszereplésével, ami már konkrétabban foglalkozott az ősi angol és kelta népi hiedelmekkel és mitológiával. Még ha a film nem is lett akkora siker, mint sok más társa ebben az érában, a zsáner alakulása, és a régi mítoszok beemelésének tekintetében nem elhanyagolható a szerepe. Külön érdekesség, hogy a főcím animációiért a fiatal Terry Gilliam felelt.

1971-ben aztán a Tigon egy újabb olyan produkcióval állt elő, ami egyik legkiemelkedőbb és legjellegzetesebb képviselőjévé vált ennek az érának. Ez volt a The Blood on Satan's Claw. A 18. századi vidéki Anglia területén, a fiatal Ralph Gower munka közben talál a földben egy szőrös, egyszemű koponyát. Azonnal a helyi bíróért siet, de amire visszaérnek, a koponya eltűnik. Eközben, egy szintén helybéli, Peter Edmonton hazaviszi menyasszonyát, hogy bemutatassa nénikéjének, de az asszony nincs elragadtatva a lánytól, ezért annak a padláson kell töltenie az éjszakát. Másnap reggelre a lány eszét veszti, és elmegyógyintézetbe szállítják, Peter pedig meglátja, hogy a kezén egy borzalmas karom nőtt ki. Ezután a fiú is eltölt egy éjszakát a padláson, és ő is megtapasztalja a gonosz jelenlétét egy fekete, karmos kéz képében. Közben a helyi gyerekek, és fiatalok is egyre különösebben kezdenek viselkedni, akik egy bizonyos Angel Blake vezetése alatt egyesülnek egy baljós kis közösséggé. A fiatalok egyre erőszakosabban kezdenek viselkedni, egészen a gyilkosságig is elmerészkedve, és szinte mindegyikükön furcsa szőrzet kezd el burjánzani. A bíró úgy találja, hogy a fiatalokat a gonosz kerítette hatalmába, és mindent megtesz, hogy szembeszálljon ezzel az erővel. A film rendezője, Piers Haggard igyekezett minél jobban elhatárolódni a Hammer féle horroroktól, és ez maximálisan sikerült is neki. Ez nemcsak a történet epizodikusságában mutatkozik meg, hanem annak tartalmában és a kiváló hangulatteremtésben. A forgatókönyv rengeteget merít a régi vidéki népi hiedelmekből, a sátánizmus elemiből, és az olyan aktuális eseményekből is, mint például a Manson család rémtettei. Ebben a filmben is kiemelt szerepet kap a vidéki Anglia sötétebb oldala, ami a népi hagyományokkal együtt az ősi kultuszok hitvilágát és rítusait is megőrizte. Ebben pedig kiéleződik a pogányság és kereszténység szembenállásának témája, amit sok film feszegetett ebben az időben, de a The Blood on Satan's Claw egyértelműen a legjobb ilyen próbálkozások közé tartozik. Ezen elemei miatt a film egy nagyon rövid életű kisebb érának is a képviselője, amit sokan folk-horrorként határoznak meg. Ebbe beletartozik még például a korábbi Witchfinder General is. Ez az éra azért is érdekes, mert bármennyire is megkérdőjelezhetően és szélsőségesen, de a brit identitás alapjait képező kulturális örökségre is felhívja a figyelmet. Ebben az időben több más filmes műfaj is foglalkozott ezzel a hazafias tartalommal és mondanivalóval, a horror műfajának pedig ez volt rá a válasza. Ezen különlegességeivel együtt pedig a The Blood on Satan's Claw egy igen kiemelkedő darabjává vált a műfajnak, ami még ma is példaértékűnek számít azon belül.

A The Devil Rides Out sikere után a Hammer érdekes módon azonban nem lovagolta meg ezt az okkult, pogány és népi horror vonalat, amit sokan mások követni kezdtek. Ők egy teljesen más utat választottak, amiben igyekeztek ragaszkodni a régi, jól bevált módszerekhez, egyben nyitni az újítás felé is, ami lényegesen több vérrel, erőszakkal, akcióval, valamint bögyös macákkal és erotikával volt kikövezve. Ennek legjobb példája az 1970-ben útjára indított úgynevezett Karnstein trilógia, ami három vámpír horrort foglal magában, amiknek összekötő kapocsa a Karnstein család, akiknek élőhalott tagjai, valamint a Karnstein kastély mindhárom filmben felbukkannak, illetve a forgatókönyvíró, Tudor Gates személye. Ez a három film volt a Vámpír szeretők (The Vampire Lovers), a Lust for a Vampire, és A gonosz ikrek (Twins of Evil). Az első film, a Vámpír szeretők Sheridan Le Fanu Carmilla című regénye alapján készült, amit a Drakula előképének is tekintenek, és már a könyv is olyan, saját korában tabunak számító témákkal foglalkozik, mint például a leszbikus szerelem. A Hammer produkciója persze tartalmaz bizonyos változtatásokat az alapanyaghoz képest, és külön hangsúlyt fektettek az erotikus tartalomra, és a leszbikus vámpírnők alakja is innen eredeztethető főleg. A film fővámpírját, Mircalla Karnsteint (a keresztnév a Carmilla anagrammája) Ingrid Pitt, lengyel származású színésznő játszotta, aki ezzel a szereppel azonnal beírta magát a Hammer és a filmvilág történelmébe. A The Vampire Lovers laza folytatása a Vámpír szeretőknek, ahol az újjáélesztett Mircallat Yutte Stensgaard játssza. A gonosz ikrek, amit egyben a trilógia legjobb darabjának is tartanak, már Mircalla leszármazottjával, Karnstein gróffal foglalkozik, a történet pedig egy ikerpár, Maria és Frieda Gellhorn (az iker Playboy Playmate-ek, Mary Collinson és Madeleine Collinson megformálásában) körül forog, akik a gróf bűvkörébe kerülnek. Tervben volt egy negyedik rész is (Vampire Virgins, vagy Vampire Hunters), ami viszont végül sohasem készült el. Ezek a produkciók az akkori korhoz képest is meredek erőszakos és erotikus tartalmaik miatt elegendő bosszúságot okoztak a cenzoroknak, de egyben kisebb kultstátuszra is szert tettek a nézők körében.

A Hammer hasonló modernizáló módszerekkel próbálta felturbózni a többi produkcióját is, így születhetett meg 1971-ben a Dr. Jekyll és Mr. Hyde történetet sajátosan újraértelmező Dr Jekyll & Sister Hyde, valamint az ekkor még mindig futó Drakula és Frankenstein sorozataikat is így próbálták meg továbbra is életben tartani. Drakula és Van Helsing karaktereit konkrétan már a jelenbe helyezték a Dracula A.D. 1972, és a The Satanic Rites of Dracula (Drakula sátáni ünnepe) című filmekben. Ám minden igyekezetük ellenére, ezek a filmek már lassan sem a kritikusok, sem a nézők igényeinek nem feleltek már meg. Az általános érdeklődés lankadni kezd a Hammer horrorok iránt, és az sem segít rajtuk, hogy ezen produkciók miatt a korábbi nagy amerikai támogatók, mint a Warner, a 20th Century Fox, a Columbia, az Universal és a Paramount, mind szépen kihátrálnak a stúdió mögül. A fennmaradás érdekében a Hammer a hetvenes évek elején még gyárt pár pszicho-thrillert, mint például a Crescendo, a Straight on Till Morning, vagy a kiváló Fear in the Night (Rettegés az éjszakában). Ezek viszonylag jól szerepelnek, ám még így is egyre érezhetőbbé válik a Hammer számára, hogy ez már a hanyatlás időszaka.