Kaland, játék, kockázat. Megszámolni sem tudom, hogy hányszor olvastam el ezt a három szót a kis könyvecskék jobb alsó sarkában. Mert bizony volt olyan idő, amikor a könyvek nem az unalom szó szinonimái voltak, és a fiatalokból nem fanyalgást váltottak ki. Ha hiszitek, ha nem, a fiatalság valamikor még szórakozás gyanánt - na, most kapaszkodjatok meg - olvasott!!!

De mit csinált az, akinek a szépirodalom egyszerűen kevés volt? Mihez kezdtek azok, akik nem csak kézhez akarták kapni a történetet, de azt maguk akarták formálni, irányítani? Az ő kedvükért készültek el a lapozgatós játékkönyvek. Ezek sikerét a tehetséges szerzőpáros, Ian Livingstone és Steve Jackson indította el még a '80-as években, és műveik mindmáig a műfaj legjobbjait képezik.

Ezeknek a könyveknek a lényege, hogy az olvasó, vagy ha úgy tetszik, a játékos, maga szabja meg, hogy egyes helyzetekben a főhős, azaz saját maga, miképp dönt. A könyvecskék általában 400 bekezdésre voltak tagolva, amelyek legtöbbje egy választás elé állítja a főhőst. Attól függően, hogy hogyan döntünk, kapunk egy utasítást, hogy lapozzunk az x. számú bekezdéshez, és ott a történet úgy folytatódik, ahogy az imént döntöttünk. Ezek mellett fontos szerepet kapott a történetekben a harc is, amelyekben dobókockák segítségével tudhattuk meg, hogy legyőzzük-e az adott teremtményt, vagy elhasalunk, és kezdhetjük az egész játékot elölről (vagy nem, mert csalunk, haha!). Ezek a történetek általában fantasy környezetben, egészen pontosan a "Titán világában" játszódtak, és hihetetlen mód nehezek voltak. Azonban akadt néhány kivétel is, mint például a személyes kedvencem, ami a sorozat egyik legkiemelkedőbb darabja, ugyanis nem csak, hogy a mi világunkban játszódik, de ráadásul horror! Az elátkozott ház minden korábbi kalandkönyvnél nehezebb és elborultabb volt, csalás nélkül egyszer sem sikerült a végére jutnom, pedig kölyökkorom óta elég sok időm volt rá. Hogy teljesen őszinte legyek, még csalással sem mindig tudtam végigjátszani, de ettől függetlenül egyetlen percig sem tudok rá haragudni.

Történetünk ott kezdődik, mikor autónk lerobban az országúton, egy vihar kellős közepén. Szerencsére a közelben van egy hatalmas, rozoga ház, ahonnan megpróbálhatunk segítséget hívni, vagy legalább menedéket kérni, azonban hamar kiderül, hogy vendéglátóink nem olyan ártatlanok, mint amilyennek tűnnek. A ház ugyanis egy szektának ad otthont, akik épp emberáldozatot akarnak bemutatni démonaiknak. Természetesen nem sétálhatunk ki az ajtón úgy, mintha semmit nem láttunk volna, tehát megkezdődik a macska-egér játszma köztünk és a szekta, valamint a házban élő szörnyetegek között, amely végül oda vezet, hogy a lakók által olyannyira imádott fődémonnal is szembekerülünk.

Megvan itt minden horrorklisé, amit csak szeretnénk. Kecskefejű alakok, akasztott emberek, szellemnők, fejüket a tenyerükben hordozó illetők. Sablonok? Így van. Élvezetesek egytől egyig? De még mennyire!

De mitől is olyan nehéz ez a játék? Még ha le is számítom a dobókockás harcokat, akkor is tucatnyi dolog van, amibe belehalhatunk. Először is, a többi könyvvel ellentétben, itt gyűjthetünk úgynevezett "félelempontokat" is. Ha ezekből 10 összegyűlik, akkor karakterünk szörnyethal, és elméletileg vége a játéknak. Még ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor is belefuthatunk olyan döntésekbe, amikből nem jövünk ki jól. Van, hogy a kérdés mindössze annyi, hogy két egyforma ajtó közül melyiket nyitjuk ki, de ha rosszul választunk, akkor a nyakunkba szakad valami rettenet, és már megint vége a játéknak. (Vagy mikor segíteni szeretnék szegény, bebörtönzött embereknek, de mikor kinyitom a cellaajtót, hálából felzabálnak. Hát, köszönöm szépen!) De amik igazán a legidegesítőbbek mind közül, azok a csapdák, amikből egyszerűen nincs kiút.

Fogadjátok meg a tanácsomat: bármi történjék is, ne menjetek a konyhába! Kerüljétek messze! Újra és újra belesétáltam, aminek az lett a vége, hogy többet nem is jöttem ki, pedig nagyon úgy néz ki, mintha a kezemben lenne a döntés. De, hogy is van ez? Először meg kell küzdeni egy… egy valamivel, ami valószínűleg könnyedén legyőz majd, de ha mégsem, akkor is meghalunk, mert küzdelmünk zajára odasereglik mindenki. Ha szerencsésen elkerüljük ezt a harcot, akkor bekerülünk egy szobába, ahonnan egy ajtó nyílik, meg egy gomb van a falon. A fal összezáródik ott, ahonnan jöttünk, szóval nincs más lehetőség, vagy a gomb, vagy az ajtó. Az ajtó mögött kutyák vannak, amik vagy széttépnek, vagy ha legyőzzük őket, akkor jutalmunk két életerőpont. Ettől függetlenül a szobából nincs kiút, szóval kénytelenek vagyunk a gombot megnyomni, ami azonban egy csengő, és hamarosan megint halottak vagyunk. Jackson úr azonban ránézett a művére és azt mondta: "Nem. Ez így még nem elég nehéz!", szóval beletett olyan tárgyakat is, amelyek megszerzése nélkül lehetetlen végigjátszani a történetet.

Ez a könyv gonosz. Így van, ez egyszerűen nem vita tárgya. Viszont az élmény, a fogalmazás (ami itt-ott manapság azért már mosolyt csal az arcomra, de ettől függetlenül nagyon jónak tartom), valamint az illusztrációk olyanfajta szórakozást nyújtanak, amit egyetlen videójáték sem fog tud tudni közvetíteni. Arról nem is beszélve, hogy azokkal ellentétben itt a fantáziánkra kell hagyatkoznunk, szóval a kellemes időtöltésen túl még az agyunkat is serkenti.

Ha még csak ismerkedsz a lapozgatós játékkönyvekkel, vagy nem vagy elégedett a mai kínálattal, akkor ne keress tovább, Az elátkozott ház az, amire szükséged van! Ez az 1984-ben íródott mű a szememben minden idők legjobb kalandkönyve.

Értékelés: 10/10