Sokan sokféleképpen álmodták már meg az apokalipszist. Annak bemutatása, ahogy ismert világunk elpusztul, és az abban élő emberek elkeseredett küzdelmének végigkísérése, ahogy szembeszállnak a vég ellen, igen közkedvelt téma. Dean R. Koontz-ot, a híres és elismert amerikai horror- és pszichothriller-írót is megihlette eme téma. Nézzük, ő hogyan képzeli el a világvégét.

A történet központi karakterei Neil és felesége, Molly. Ők egy kaliforniai hegyi városkában élik mindennapi életüket. Egyik nap furcsa zuhogó esőre ébrednek. A csapadék, mely aláhull az égből, furcsán csillámlós, ezüstös fényű, és érintése olyan érzetet kelt az emberben, mintha nem is víz lenne, emellett pedig furcsa szagot is áraszt. Az élővilág is teljesen megzavarodik, mintha menekülnének valami elől, és éjjel különös hangokat hallanak az erdőből. Mikor végre eláll az eső, óriási, sűrű, gomolygó köd telepszik a városkára, és az összeköttés is megszakad a külvilággal. Minden rádió- és tévéadás megszűnt, a telefonvonalak süketek, éjjel pedig különös fények sejlenek fel az égbolton. Molly és férje a többi városlakóval együtt összegyűlnek, hogy megvitassák, mitévők legyenek. Ám az átláthatatlan ködbe burkolózó városban nem csak ők vannak. Valami más is van ott.

Gondolom, a fenti sorok olvasása után már mindenkinek leesett, így nem árulok egy nagy poént, hogy egy idegeninvázióval állunk szemben a könyvben. A téma lerágott csont, viszont Koontz olyan, nem megszokott módon tálalja nekünk a fajunk pusztulására törő teremtmények támadását, amit bizony nem sűrűn láthatunk, olvashatunk. Kezdjük azzal, hogy nincs itt semmilyen katonai összetűzés, nagy hadseregek csatája. Az idegenek egyszerűen azonnal terraformálni kezdik a Földet saját ökoszisztémájuknak megfelelően. Az eseményeket a kisváros lakosságának szempontjából követhetjük figyelemmel, ahogy szembekerülnek a terraformálás következményeivel és az idegen ökoszisztéma teremtményeivel. Főhőseink többek között ezekkel a bizarr létformákkal találkoznak elsőként, melyek fantázia terén csillagos ötöst érdemelnek. Ennyire bizarr, groteszk teremtményekkel utoljára Lovecraft műveiben találkoztam. Viszont a könyv nem merül ki csupán a bolygónk leigázásában. A történet folyamán ugyanis többször is utalást kapunk arra, hogy az idegenek nem csak planétánkat akarják, hanem valami mást is, de a legvégéig nem lesz egyértelmű, mi is lehet az.

A könyv egésze izgalommal, feszültséggel, borzalommal árasztja el az olvasót, rejtélyt rejtély hátára halmozva. Sehol egy fölösleges üresjárat, ahol azt érezhetnénk, mindössze az időt húzza az író. Sehol egyetlen felesleges rész, minden klappol. A köd jelenléte és az abban rejlő rejtélyek olyan atmoszférát kölcsönöznek a könyvnek, mely játsznyi könnyedséggel kiemeli Koontz alkotását a hasonszőrű regények közül. A legvégére pedig egy olyan lezárást rak az olvasó elé az író, hogy az ember csak bambán ül, és bámul maga elé, az elméjében gondolatok sora cikázik, emlékek pörögnek, részletek a könyvből, és lassan átértelmezi az egészet, amit eddig olvasott. Mert bizony ez a könyv nem az, aminek elsőre látszik. Koontz olyat csavar a legvégén, ami miatt megérdemli a könyv a pontszámot, ami lentebb található.

Dean R. Koontz nem hazudtolja meg hírnevét és méltán híres sikerét. Az eljövetellel egy olyan művet tett le az asztalra, melyet horror- és sci-fi-rajongók nem nagyon élhettek át ezeddig. Mindenkinek bátran javaslom a könyvet, akit kicsit is érdekel a téma, és azoknak is, akik egy izgalmakkal és borzongással teli, nem éppen hétköznapi történetet akarnak átélni.

10/10