Megint kaptunk egy rendhagyó vendégírást, Jegroth-ess ugyanis egy általa írt novellát küldött el nekünk, pontosabban annak első részét. Nagyon köszönjük neki is az írást - fogadjátok szeretettel, és természetesen a véleményetekre is kíváncsiak vagyunk!

A csillagok igenis lélegeznek. Csak a hajnal megfojtja őket.

De az messze van még. A ragyogó fénypontok misztikus tömkelege emberi elmét megragadó gyönyörrel sütött le a porba, amely levetette álarcát, mit nappal visel, s a valódi képével járt-kelt az éjszakában.

Mennyei csönd, pompás harmónia, nyugodt légkör uralkodott a faluban. Leszámítva a kocsmatöltelékek lármáját, melyet még így, messziről is hallani lehetett, elnyomva a tücsökciripelést. Az emberek egymást túlkiabálva óbégattak, majd összevesztek - csak azért, hogy még egy pár pohár erejéig újra kibéküljenek.

Martint ez nem érdekelte. Martin Sawworth kiegyensúlyozott volt. Mert még csak hatéves volt.

Korát meghazudtolva tudta jól, miért üvöltözik az anyja. Tudta, miért ideges az apja, miért kapkod és segít a bábának. Tudta jól, miért zárták ki a szobából, miért küldték el, mondván, foglalja le magát valamivel. És ő ezt boldogan tette.

Lelki szemei előtt egy kis öcsit vagy hugicát látott a hold kövér orcájában. Közben azon tűnődött, hogy mindenki mást lát a holdban. Minden ember mást és mást.

Hallgatta a tücsköket. Hallgatta a nótájukat, azt a szimfóniát, amit csak ők értenek. Egymásnak zenélnek a sötétben. Ilyen a sötétség is. Sok titkot rejt magában, amit nem mutat meg embereknek. Ezért nem látunk a sötétben...

Velőtrázó sikoly törte meg ezt a kakofóniát. Martin tágult szemekkel tekintett afelé a bizonyos szoba felé. Apja viharzott ki belőle, felrúgva mindent maga előtt, izzadságtengert söpörve le homlokáról, a szemei lángoltak. Egy pillanatra bepillanthatott a szobába, az ágyra, s az anyjára...

...aki épp egy vértócsa közepén tört ki hisztériás zokogásban. Martin jól látta, hogy a vér a lábak közül ömlik a lepedőre, s mintha valami rózsaszínes-vörös massza feküdne a nyílt vagina előtt. A bába, az a rút öregasszony, hasztalan törölte véres kezét a kötényébe, ami már így is mocskos volt a hemoglobin-ömletegtől. Mikor tekintetük találkozott, az asszony gyorsan becsapta az ajtót, s apáért kiáltott, hogy vigye ki innen a gyereket.

Apa ezt egy gyors "mars a szobádba" paranccsal intézte el, miközben egy lavórban hozott langyos vizet, és törölközőt.

Martin azonban nem bírt eleget tenni a kérésnek. Ereiben a megfagyott vér lebénította, gondolatai megszűntek folyni. Ajkai kiszáradtak, szíve vadul kalapált. Még akkor is, amikor apa grabancon ragadta, a szobájába vitte, s rázárta az ajtót.

A látvány még mindig a gyerek előtt volt. Tisztán és kivehetően. A mindent elborító vér, anyjának idegeket borzoló tekintete, a kistestvér élettelen teste... darabokban?

A ciripelés is abbamaradt, ahányszor anya torkaszakadtából ordított az éjszakában.

* * *

Nem tudta, mennyi ideig feküdt ezekkel a rémálmokba illő képekkel. Csak azt tudta, hogy akkor kattant a zár, mikor már erőt vett rajta a sírógörcs. Apja nyitott ajtót, s kifelé hívta. A fiú lassú mozdulatokkal reagált.

A két szoba közti részt, ami konyhaként foglalt helyet a viskóban, csak az asztalon lévő gyertyafény világította meg. Ott ült az apja, magába roskadva, egy borosdemizson társaságában. Martin még sosem látta ennyire gondterhelten. Amióta az eszét tudta, az apja volt a világon a legvidámabb ember, aki valaha is élt. Most pedig hatalmába kerítette valami elmondhatatlan bú, ami még könnyet is csalt a táskás szemekbe.

• Gyere csak ide, fiam. - morogta. - Ülj ide elém.

Martinnak még egy csíny sem fordult meg a fejében, mint általában, amikor erre kérték. Érezte, a dolog, ami most következik, nagyon komoly dolog. Szinte felnőttes dolog. Valami rossz dolog.

• Anyu hol van? - kérdezte a pislákoló fényben bújó arcot.
• Jól van, rendben van. - jött a felelet, majd egy hatalmas korty az üvegből. - Most kipiheni az idegi kimerültségét.
• Bemehetek hozzá?
• Szó se róla! Itt maradsz velem. - vágta rá az apja mérgesen. Majd ismét lenyugodva folytatta. A kezei remegtek. - Beszédem van veled.
• Hallgatom, édesapám.
• Ugye tudod, hogyan lesz a gyerek?
• Anya mesélte. - elevenítette fel az emlékeket Martin. - A pocakjában lakott, és mondta, hogy onnan bújik ki. De azt nem, hogyan került oda.
• Az most lényegtelen. - húzta el a kezét maga előtt Apa. - Tehát tudod, hogy a kisbaba a pocakban lakik. És onnan jön ki.
• Igen.

Újabb korty csúszott le a férfi torkán.

• És mit láttál, amikor kimentem vízért?

Martin összerezzent. Szóra akart nyílni a szája, de nem jött ki belőle hang.

• Tehát mindent. - foglalta össze Apa. - Na, most akkor jól figyelj rám, fiam. Elmondok neked valamit...

Martin minden erejével az arcra koncentrált. Figyelt. Figyelte az egyetlen dolgot, amit a sötétben lehetett látni. Bár a zsigerei mélyén érezte a mondanivalót: nem lesz kistestvére. Talán soha nem lesz...

• Tudod, ki az az Ollókirály? - tette föl a kérdést Apa. Martin nem erre számított.
• Nem. - felelte.
• Amíg a baba az anyja hasában van, védelmezve van. Biztonságban van. No de nem mindentől. Ugyanis az Ollókirály gyűlöli a gyerekeket, és vadászik rájuk. Néha meglátogat egy-két kismamát éjjel, midőn azok mélyen alusznak, s ő ekkor nyissz-nyissz! Kivágja a gyereket a pocakból. És mindezt észrevétlenül teszi. És ezért... ezért (felnőtt férfi létére szipogott) a kisbaba nem úgy születik meg, ahogy kéne. Vagyis holtan. Korábban a kelleténél. S néha... darabokban...

Martin elhűlve figyelte, ahogy apja a könnyeivel harcol.

• Megöli őket. - folytatta. - S ezzel nagy szomorúságot okoz anyunak és apunak. A babából... az én kisbabámból... nem marad semmi, csak egy halom véres...

Martin a férfi tudtára akarta adni, hogy felfogta az elhangzottakat, és próbált váltani a témán, hogy időben megakadályozzon egy idegösszeomlást.

• Honnan jön az Ollókirály?
• Senki sem tudja. - mondta Apa, és ivott. - Állítólag ott van minden sötét sarokban, minden zugban, és figyel. Főleg a gyerekeket és a kismamákat. Látni nem láthatod őt, viszont ha hallgatózol a sötétben, hallhatod, ahogy az ollóit élezi és nyitogatja. Sziszegő-nyiszegő hangok ezek, s nem hagynak nyugtot senkinek. Tudod Martin, veled ellentétben a legtöbb gyerek csak vonakodva engedi, hogy a haját vagy a körmét levágják, és ez emiatt van, mert a hangok alapján azt hiszik, Ő van a közelükben.
• Te is hallottad, mikor gyerek voltál, apa?
• Én még láttam is. Rémálmaimban. Engem üldözött, az ollóival kergetett, szét akart szaggatni. Alig tudtam elmenekülni előle. Rettegtem tőle. És most gyűlölöm.
• Hogy néz ki?
• Olyan, mint egy árnyék. Az egész teste pengeéles ollóktól csörög, még a kalapja tövébe is ollók vannak beletűzdelve. Ujjai közt ördögien jól bánik ezekkel a vágóeszközökkel, de kell is, hogy végezzen a gyerekekkel...
• De miért csinálja ezt?
• Hogy megegye őket.

Martin minden ízében megremegett. Akaratlanul is hátrapillantott, megnézett magának minden sarkot, zugot, még az asztal alá is benézett.

Apja rendületlenül vedelte tovább a királyok vérét. A bor lassan erőt vett rajta, olyan erős löketet adva mélyen fortyogó érzelmeinek, hogy nem bírt ellenállni. Könnycseppek potyogtak az asztalra.

• Ígérd meg fiam, hogy sosem beszélsz erről anyának. Sosem, egy árva szót sem. Megígéred?

Martin a szívére tette a kezét.

• Megígérem, apám.

A férfi erőtlenül bólintott, majd fejét a könyökhajlatába süllyesztette, s csendben zokogni kezdett. Az asztal megroppant görnyedt testének súlyától, a gyertya parányi fénye vibrálni kezdett. Martin rövid ideig nézte síró apját, majd felállt, és visszatért a szobájába. Jobb keze ökölbe szorult. Valami őt is kerülgette. A gyász fekete leple kezdett átragadni rá, sőt valami mást is felizzított benne: a tehetetlen haragot. Ezek után nem is bírt aludni. Azt képzelte, hogy ő az egyik mesehős, aki végrehajtja azt, amit még senki sem tett meg nagyon régóta.

Bosszút fog állni a testvéréért. Megtorolja szülei bánatát. Véget vet az értelmetlenségnek.

Meg fogja ölni az Ollókirályt. Bár lelke mélyén félt is tőle.

Ezekkel a reményekkel és a bánatos suttogásokkal együtt szendergett álomba.

• A kisbabám... a gyermekem... istenem, miért... - hallotta a konyhából.

* * *

Martin szemében kissé groteszk volt a parányi koporsó. A koporsó nem felnőtteknek készül? Bárcsak sose lenne szükség koporsókra.

Nem sokan voltak a temetésen, de akik jelen voltak, minden tiszteletet megadtak, hogy elkísérjék a kis Rosabetht utolsó útján. Rosabeth. Tehát húga lett volna.

A pap beszéde közben elkalandozott, elméjében egy szebb helyen volt, és Rosabeth kezét fogva sétált előre, miközben az élet nagy dolgairól mesélt. Hogy milyen jó az erdőben hallgatni a madarakat, milyen jó kiskutyát simogatni, milyen jó kővel dobálni az iskola ablakát, s hogy milyen jó együtt ebédelni anyuval és apuval.

De ez az álomkép sosem valósul meg. A lány semmit sem tapasztalt a világból, üres kézzel távozott a másvilágra. És ez egy olyasvalaki miatt történt, akinek semmi joga eldönteni, hogy mi adatik meg egy újszülöttnek.

Bosszú. Az Ollókirály ezt még megkeserüli.

A ceremónia végén, mikor mindenki elment, még a szüntelenül síró anyja is, Martin apja nyugtató karjába kapaszkodva a sírkő mellé guggolt. Finoman megérintette, nagyot sóhajtott, s lehunyta a szemét. Maga elé próbálta képzelni kishúga orcáját, de eredménytelenül. Csak a fránya vértócsa és pöttömnyi testrészek kerültek elő emlékeiből. Nem egy szép emlék a testvérről.

• Rosabeth. - suttogta a sírkőnek. - Nem hagyom, hogy az Ollókirály eljöjjön érted. Lovagi becsületszavamat adom.

Finom szellő kerekedett, az arcához ért, s úgy érezte, mintha egy aranyos kis kéz érintené meg. Finom, de hideg. Martin arcán könnycsepp gördült végig. Lehunyt szeme sötétjében egy kisbaba mosolya ragyogott rá, gyöngyöző szemét rajta tartotta. Nevetett, miközben simogatta.

Rosabeth. Édes kis Rosabeth. Édes kis testvérkém.

Martin nehéz szívvel tért haza. Könnyeit a kabátja ujjába törölte.

* * *

Amit ígért, azt be is tartotta. Csak a megfelelő időre várt, hogy indulhasson. Ám szíve nem hagyta nyugodni; ideje megtenni.

Felkelt az ágyából, halkan osont végig a szobában, az ajtót résnyire nyitotta ki. Kikémlelt, s még láthatta, hogy szülei még javában fönnvannak. Sőt, veszekednek. Apjából elpárolgott az alkoholmámor, s úgy látszik, a titoktartás neki nem ment. Mindent elmondott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy gyakran emlegették a szörnyeteg nevét.

• Ilyen baromságokkal tömöd a gyerek fejét, mikor még javában benne volt a sokk! Nem vagy te észnél, baszki!
• Nyugodj le, szívem. Ne izgasd fel magad.
• De miért? Miért ilyen rémalakkal borzolod fel a fantáziáját?!
• Hogy ne Istent káromolja emiatt.
• Majd helyette káromoljon egy éppoly alakot, amilyet te találtál ki a rémálmaidban, mint a papok Istent!
• Szívem, kérlek, ne mondd ezt!
• Hát mit mondjak?! Dögöljön meg Isten is, amiért ezt tette velem! Dögölj meg te is a hülyeségeiddel együtt! Mindenki dögöljön meg! - toporzékolt Anya, majd a földre vert mindent, ami az asztalon volt, beleértve a vacsorát is. A rövid csöndet a jól ismert zokogás váltotta fel, ám ezúttal olyan elnyújtott bömbölés is vegyült hozzá, amilyet csak egy gyermekét vesztett anya képes kiadni magából.

Martin elhessegette a mondatok értelmét, elméjét elhomályosította maga elé kitűzött célja. Rosabetht meg kell menteni, mielőtt még az Ollókirály kiássa a sírból, hogy megegye.

Kihasználta az alkalmat, amíg szülei a padlóra roskadva gyászoltak, és nesztelen léptekkel osont az ajtóhoz. Pár pillanat, és már kinn is volt. Szeme hamar megszokta az éjszakát, egyre magabiztosabban ment a fészerhez. Magához vett egy kézifűrészt, és határozott léptekkel ment is arra a dombra, ahol húgát temették el.

A sírhely a háztól nem messze volt, egy kiszáradt fa előtt. Martin a sírkő előtt állapodott meg, fűrészét szorosan markolva várt. Éberen figyelte maga körül a területet, a nem túl távoli erdőt, ahová apjával szoktak menni fát vágni, a mezőt, amin sétálni szokott, a földjüket, ahonnan a kukoricát szedik le.

Furcsállta, hogy itt nem ciripelnek a tücskök. Az éjszaka még sosem volt ilyen csöndes. Zavaróan csöndes. A hold egykedvűen ontotta rá fényét, ami plusz segítséget nyújtott neki, hogy messzebbre is elláthasson. Martin feszülten figyelt. Izzadni kezdett, már két kézzel markolta a fűrészt. Óvatosnak kell lennie, figyelme nem lankadhat. Úgy érezte magát, mint egy vadállat. Egy bestia, aki a csapda mellett vár a prédára, mint farkaspók a földbe vájt odújában. A csapda ezúttal egy összeaszalódott csecsemőhulla, aki egy faládában pihen a föld alatt, közvetlen mellette...

Te jó ég, hogy gondolkodhat így a saját húgáról? Tényleg mintha egy bestia lenne. Valami ismeretlen érzés kezdte bekebelezni őt. Vegyes érzelmek, mint a félelem, a bosszú, izgalom és idegtépő türelmetlenség. Mi van, ha nem jön el az Ollókirály? Azt nem teheti, nem azért hozta ezt az áldozatot, hogy most beteljesületlen küldetéssel térjen haza. Most mi lesz? Minden éjjel ki kell jönnie ide, amíg nem találkoznak? Nem, azt nem lehet! Ígéretet tett, és most fogja végrehajtani! Nem holnap, nem jövő héten, nem húsz év múlva!

Valahogy ide kell csalogatni az Ollókirályt. Bár Martin nem becsülte le őt, biztos volt benne, hogy a szörny egyedül is megtalálja a hullát, csupán idő kell neki. De mégis, nem ácsoroghat itt egész éjjel, arra várva, hogy önként és dalolva jöjjön el hozzá a célpont. Ígéretet tett Rosabethnek, és meg is teszi. Ma éjjel. Ő most egy vadász. Valami elhomályosította elméjét.

Fűrésze segítségével kiásta a koporsót a föld alól, felnyitotta, elfintorodott. Iszonyú bűz csapta meg az orrát, s az aszalék látványa még hányásra is késztette őt. Miután végzett, belemarkolt a rothadó húsba, megszorította, közben suttogott.

• Segítened kell, hugi. Anya kedvéért.

A magasba emelte a véres, masszaszerű halmazt, a féltenyérnyi, deformált csecsemőfejjel a tetején, s nagyot kiáltott maga elé.

• Ollókirály! Elvetted tőled a testvéremet! Fekete fátylat varázsoltál anyámra és apámra! És ezért én, Martin Sawworthy, bosszút állok rajtad! Gyere elő a sötétből!

A szemei vérben forogtak a kiabálás erejétől, a húga maradványainak bíbor leve a nyakára folyt, pizsamáját vérpettyek színezték. Martin várt. Az ég felé mutatva a hullát, mereven, félelemmel reszketve állt. A holdat eltakarta egy felhő, sötétbe borult minden körülötte. Szeme sarkából a fát figyelte, mely mintha megrázná vékony ágait. A törzs egy groteszk, ráncos, vigyorgó arcot vett fel. Pont rá nézett.

Előre koncentrált. A füvet szellő lengette, az erdő fáinak lombkoronái rezegtek, a kukoricásból surrogó hangok törtek föl. Martin gerincén végigfutott a hideg, libabőrös lett. Olyan hideg lett hirtelen a nyári éjszaka. Zsigerei mélyén érezte, hogy nincs egyedül. Valaki van a környékén. És figyeli őt. Az ember megérzi, ha őt bámulják.

Moccanni sem bírt. Legszívesebben beleolvadt volna a környezetébe, hogy észrevétlen maradjon, vagy inkább jobb lett volna, ha futásnak ered. De kötötte az esküje. Már az is megfordult a fejében, hogy ennyit nem ér meg az egész. Gyávaság!

Egy szívdobbanás erejéig két fekete gombszemet látott elsuhanni maga előtt. Olyan volt, mintha a szempár felé repült volna. Martin behunyta a szemét, a gyomra görcsbe rándult. Hunyorogva nyitotta ki újra a szemét, s ekkor még a kis szíve is kihagyott egy ütemet.

Ollósziszegést hallott. Szisz-nyisz, nyissz-nyissz-nyissz!

S ami ezután történt, nem bírta ép idegekkel.

Egy fekete kabát röpült felé, gyors tempóban, a kabát tetején egy cilinder volt. A kabát ujjaiban méteres, vérrel borított pengék villogtak, párosával nyíltak, csukódtak. A gallér mélyéből, a kalap alól vékony, lidérces sikítás szakadt fel...

Martin testét már a túlélő ösztön uralta. Hirtelen nem tudta, mit tegyen; vegye föl a fűrészét, és harcoljon, vagy rohanjon, amíg van rá lehetősége. Gyorsan kellett döntenie, mert az Ollókirály az ollói élét maga elé tartva száguldott felé, hogy mellen szúrja.

A fiú a lidérchez vágta a tetemet, elfeledkezve arról, kit is tartott a markában, és a fűrésze után nyúlt. A totális félelem már csak egy intelmet ültetett az agyába: túlélni. Felkapta a földről a fegyvert, s maga elé tartva figyelte a szörnyet, ami éppen ocsmány csámcsogások kíséretében falta fel a gyereket, a levegőben körözve, méterekkel a föld fölött. Martin kiélesedett szemeivel láthatta, hogy teste csupa ollóból állt, azt lepte el a kabát, amelynek zsebeiben tucatnyi halott gyermek, csecsemő, illetve magzat libeg. Mély vágások csúfították parányi testüket.

Martinnak minden erejére szüksége volt, hogy összeszedje maradék bátorságát. Megvárta, amíg a kabát közel repül hozzá, nagyot ugrott, s megkapaszkodott a hosszan lógó szárába. A lidérc észveszejtő sebességgel cikázott a levegőben, próbálta lerázni magáról a fiút, de az kitartott. Sőt, még a fűrészét is belevágta abba a pontba, ahogy a combot sejtette!

Az Ollókirály fülsértően visított, mint egy rémálomból életre kelt borzadály, majd ollóit csattogtatva Martin felé nyúlt. A fiú arcát mély seb szántotta végig, a hirtelen fájdalomtól eleresztette a lidércet, és a földre esett. Annyi ideje sem volt, hogy vérző sebéhez nyúljon, mert a lidérc lerepült hozzá, nagy erővel nekivágódott, és pengéivel a fiú torkát célozta meg. Martin két kézzel fogta le a szörny karját, s nem bírta elkerülni, hogy a pofájába nézzen. Az Ollókirály üveges tekintete a fiú lelkébe égett, hatalmas szája is ollókkal volt teletömve, mint egy hanyagul elrendezett varrósdoboz, orrnyerge nem volt. Orrlikaiból vércsermely patakzott, a bőre oly fakó volt, és bomlott, mint egy többhetes hulláé. Martin még sosem érzett ennél orrfacsaróbb kriptaszagot, amit a Király árasztott magából. A halál szaga volt ez, a vér szaga, ami ártatlan gyermekek torkából szakad fel, halálsikolyuk folyamán...

• Megöllek... - csikorgatta fogait Martin. Megbosszulom Rosabetht...

Az Ollókirály egyenesen a képébe sikított. Nagyra tátva száját, emberi lelket megrázó bömbölést hallatott, kiontva magából a halálos étvágy szagát.

Kinevette őt. Kigúnyolta őt. Megveti őt.

Martin a fűrész után akart nyúlni, s ez elég idő volt a lidércnek egy szúrásra. Az olló magasra emelkedett, majd lecsapott...