Jegroth-ess elküldte novellája folytatását, melyet nagyon köszönünk! Az első részt itt találjátok!

A Nagy Eldricht értette a szakmáját. Nem tréfából ment elmeorvosnak.

Tudta, hogyan kell kezelni a lehetetlent. A kedves beteg nem ette meg a kötelező ebédet, a falhoz vágta a tányérokat, összefirkálta a falakat egy széndarabbal, és torkaszakadtából énekelt előre-hátra dülöngélés közben? Semmiség, a korbács csodákra képes. Amennyiben mégsem, hát ott vannak a jól ismert játékszerek: a hüvelykszorító, a spanyolcsizma, a gerincferdítő, a vállkiugrasztó eszközök, és még rengeteg egyéb. Ha megkérdezték volna a Nagy Eldricht doktort, hogy melyik a kedvence, azonnal rávágta volna, hogy ő egyformán szereti az összes játékszerét. De akik ismerték, tudták jól, hogy a kedvence az, hogy ő csinálhatja a betegeivel, és úgy, ahogy ő akarja.

Rettenetes híre volt a Nagy Eldrichtnek (a dokit félelemből hívták Nagynak, bizonyítván alázatosságukat) és annak a diliháznak, melyet kizárólagosan csak neki adtak az avatáson. A doki fülig érő vigyorral vette át a hatalmas épület kulcsát, habzó szájjal lépett be az irodájába, s eufóriája akkor ért a tetőfokára, midőn először agyonverte és megerőszakolta az első betegét odabent.

A kellemes emlékek mámorától megrészegülve csettintett nyelvével, széke hangosan nyikorgott alatta, amikor feltette a lábait. Nagyot szívott szivarjából, s a plafont bámulta ahelyett, hogy a vele szemben ülő beosztottjára figyelt volna. A fehér köpenyes alak pestismaszkot viselt, mivel a betegek leginkább a celláik sarkaiban intézik el anyagcserével kapcsolatos dolgukat, s a velejáró bűz már átlépte az elviselhetetlenség szintjét.

• Mondja el újra, amit elmondott, mert elkalandoztam, Mr. Leech. - utasította Edricht.

A maszkos férfi újra átlapozta a mappájában lévő papírokat.

• Nincs új vendég a nap alatt, de nem is hiányzik. Tele vagyunk, mint a déli busz, az összes cella zsúfoltságig tömve van elmeháborodottakkal. Az eddigiekről vannak csak hírek, az az autista lány a nyugati szárnyban nem volt hajlandó együttműködni az ápolónővel, amikor az a szokásos vízkúrájához kísérte volna. A rácsokon csimpaszkodott és össze-vissza üvöltözött.
• Miért nem szóltak a Koponyataposóknak, hogy segítsenek be?
• Be is segítettek. A lány olyan súlyos agyrázkódást kapott, hogy már két hete nem ad életjelet.
• Akkor dobják ki az erdőbe. Mi itt beteg embereket tartunk, nem hullákat. Még valami?
• Az észhez térítő eszközeink kezdenek berozsdásodni. A virágzó körte, a nyelvszaggató furdancsok, a cséplőlánc, a torokkaparó, az agycsapoló, de még a nürnbergi vasszűz is kezdi elveszteni a fényét. Mindezek restaurálása pénzbe kerül és időbe telik, és ehhez a maga jóváhagyása szükséges.
• Vegye úgy, hogy megadtam.
• És addig mivel fog játszani, ha megkérdezhetem?
• Maradnak a hagyományos dolgok. Madzagnyeletés, csonkolás, kizsigerelés, vízbefojtás, elevenen szétrohasztás...
• Óh, itt engedje megjegyeznem, hogy a Nemzeti Orvosi Kamara, a Fehér Litánia zúgolódik a gyógymódjainkkal kapcsolatban.
• Szarok rá. Én meg az ő finomkodásaik miatt zúgolódok. Gyógyszerek, bogyók, vidám környezet? Hah! Mind eredménytelen! A mi módszereink viszont annál gyorsabbak és megbízhatóbbak! A szamárvér-itatás, a csömörkúra, a vízkúra, a kényszerágy, kényszerkosár, zubbony és az angol koporsó. Na és ott van a "Meglepetés-híd"! No, olyat nem fog látni a Fehér Litániában, Mr. Leech!

A férfi elmosolyodott a maszk alatt. A híd nemcsak hatékony, de rendkívül szórakoztató is volt. A páciensnek végig kellett rajta sétálnia, mígnem a híd váratlanul szétnyílt a lába alatt, ő pedig magatehetetlenül a hideg vízbe pottyant. Mindig nagy hahotát váltott ki a procedúrát figyelő ápolókból, a megnyílás előtti percekben temérdek fogadás tétetett meg,  ami plusz örömöt jelentett azok megnyerőinek. Csak egyszer volt olyan alkalom, amikor egy hatéves gyereknek kellett átmennie a hídon, de nem mert, és az anyja után kiáltozott. Rövid időn belül megelégelték a rimánkodásait, és egyszerűen belerúgták a vízbe. A gyermek iránti undor közös volt az ápolók közt, mivel mindenki tudta, hogy a sötét cellák egyikében jött a világra - közismert volt, hogy mostanában a betegek elkezdtek szaporodni egymás közt. Mr. Leech arcáról lefagyott a vigyor, mikor maga elé képzelte, ahogy egy identitászavarral küszködő nő úgy szoptatja a csecsemőjét a mocsokban, mint egy tehén.

• Na most maga kalandozott el, Mr. Leech. - jegyezte meg a Nagy Eldricht, hatalmas füstfelhőt okádva ki bozontos orrlyukaiból. - Folytassa a jelentést.
• Már csak egyetlen kérdésem van. Húsz éve idehoztak egy kölyköt idegösszeomlásos tünetekkel, és hosszú ideig itt ordibált mindenkivel, s valami Ollókirályról, a húgáról, meg bosszúról beszélt...
• Emlékszem. Mi van vele?
• Jelentős mértékű változásokról tudok beszámolni a delikvenst illetően.

Eldricht elégedetten dőlt hátra.

• Holnap megnézzük azt a fiatalembert. Most kíváncsivá tett, Mr. Leech. Ha igazat beszél, akkor meg is mutathatjuk a Fehér Litániának, hogy az Eldritch Eldricht Elmegyógyintézet igenis képes dacolni bárminemű őrülettel.

***

Végigmenni egy őrültekkel teli folyosón maga a tökély. A sok kopaszra borotvált fej úgy ingott a szélrózsa minden irányába, mintha egy erdőben életre keltek volna a gombák, melyek a földből akartak volna kilábalni. Ám ezek a gombák a zubbonyból akartak szabadulni, no meg a celláikból, s üvöltött, akinek még épen maradt a torka. A Nagy Eldrichtet ilyenkor az orgazmus környékezte, miközben a velőtrázó bömbölések kakofóniájában úszott vigyorogva. Mr. Leech a maga részéről magában számolgatta, hány emberen kell végezni agycsapolást, illetve piócakúrát.

Egy termetes ápolóhölgy jött velük szembe, egy döglött patkánnyal telepakolt kocsit tolva maga előtt, azt osztogatta a betegeknek. Az utóbbi években rendkívül elszaporodtak a kártevők, s természetesen hova máshova kerülhettek a parányi rothadó tetemek, mint az itt lakók szájába. Normális ételt csak az kaphatott, aki a gyógyulásnak akár csekély jelét is mutatta. S gyógyulás alatt értendő az, mikor az orvosok értékrendjének megfelelő magaviseletet tanúsítanak. Ha például valaki addig veri a falba a fejét, amíg eszméletét nem veszti, azért, hogy feledni tudja felesége halálát, az nem helyes. A fehér köpenyesek szerint ilyenkor két lehetőség van: újranősül vagy megy a felesége után a másvilágra. Ha valaki tollat ragad, és leír egy gyerekmesét boldog családokról, és kalandjaikról, az nem helyes. Az orvosok azt követelik tőle, hogy ama ominózus családnak vért kell okádnia a gyötrelemtől, annyit dolgozzon, veszekedjenek, és rendszeresen fizessenek adót akkor is, ha a gyerek szájából kell kivenni az ételt.

A Nagy Eldricht szerint a nép lojalitása a kormány felé annak a vérkeringésnek a motorja, mely az országot mozgatja. Sokan azt mondják, téved, mert a befizetett összeg úgy eltűnik, mint fehér nyúl a kalapban.

Martin Sawworthy is hasonlón gondolkodott, bár inkább az ápoló és a betege közti kapcsolaton filozofált. Az Orvos és a Páciense. Jobbnál jobb, mit jobb, zamatos gondolatok fortyogtak e két szó körül, mintha ez lenne a világ két fő mozgatórugója. De melyik az igazi őrült, melyik a normális? Az emberek értékrendje koponyánként más, ezért nézzük egymást hülyének. Ami nekünk megfelelő, az nem biztos, hogy másnak is az...

Lakat kattant, nyílt a rácsos ajtó. Martin közönyös képpel meredt a két orvosra, s majdnem elröhögte magát. A Nagy Eldricht tekintélyét a penészes falakon belül valószínűleg a fülén mérték le, mert azokkal a koboldfülekkel akár el is repülhetett volna.

• Martin Sawworthy! - szólította Mr. Leech. - Hallasz engem?

A férfi bólintott.

• Velünk kell jönnöd. Képes vagy rá, hogy önként és nyugodtan velünk gyere?

Újabb bólintás.

• Szavadon foglak! Egy rossz moccanás, és hívom a Koponyataposókat! Megértetted?

Mr. Leech kifelé mutatott. Martin felállt, leporolta magáról az ürülékfoltokat, s felszisszent, mert a koponyája hátsó részén belefúrt, trükkösen odaillesztett hatalmas szög még mélyebbre döfődött. A mechanikusan odahelyezett vasdarab a gyógyulás azon módját volt hivatott biztosítani, hogy a képzelgések termelését a tudat alatt megszüntesse a kisagy táján. Mondanunk sem kell, ezt is a Nagy Eldricht agyalta ki.

A plusz egy taggal bővült kompánia rövid időn belül egy elkülönített terembe érkezett, ahol leültették Martint egy szemétből összetákolt székre, és odaszíjazták. Mr. Leech szólni akart, de egy hatalmasat tüsszentett, melynek következtében csőrös maszkja megtelt takonnyal...