Jegroth-ess novellájának harmadik epizódja következik, benne egy váratlan fordulattal. Köszönjük neki az újabb részt is! (Első itt, második itt.)

A vizsgálótermet mindenfélének lehetett mondani, csak tisztának nem. A töredezett csempékre a falon azon páciensek vére száradt, melyeknek a fejét verték szét. Agresszív fellépésre csak akkor volt szükség, amikor a kedves beteg nem volt hajlandó együttműködni az orvosok akaratával, s említésre érdemes, azok az akaratok még egy "normális" embernek is túl bizarrnak számítottak ahhoz, hogy csak úgy engedelmeskedjen nekik.

Martin fél füllel hallotta a vizsgálat túlélőinek gügyögéseit, miszerint aki ide kerül, jobb, ha azt teszi, amit mondanak neki. A fiatalembernek azonban halvány fogalma sem volt arról, mégis mire számítson. Pláne mit tehetne így, hogy szíjjal rögzítették a székéhez, az egyszerű asztalon semmi sem volt, vele szemben pedig a két doktor ült. S ez volt a gyanús. Hol vannak a többiek? Nem kéne itt lennie a Koponyataposóknak és az izmos ápolónőknek Eldricht és Leech jobbján?

De lehet, hogy inkább meg kéne nyugodnia. Ez azt jelenti, hogy itt nem kínzás lesz, vagy a perverz kúrák egyike. Most csak beszélgetés lesz. Semmi több. Legalábbis reméli.

Mr. Leech törte meg a csendet.

• Martin Sawworthy, önnek most fel fogunk tenni egy-két kérdést, és én arra kérem, hogy ne azt felelje, amit hallani akarunk. Azt felelje, ami az igazi válasz, ami az ön fejében fogan meg. Nos akkor, hogy érzi magát?
• Prímán. - morogta Martin közönyös képpel. - Igaz, naponta végeznek rajtam lobotómiát, rendszeresen kapok beöntést, minden éjjel piócákkal a számban alszom el, és minden reggel bepelenkázzák az agyam. De amúgy igen, boldog vagyok.
• Ki mondta, hogy a kezelés finomkodásból áll? - kérdezte Mr. Leech. - A bajt gyökeresen kell kitépni az agyból, nem hagyhatunk ki egy morzsányit sem, nem igaz?
• Egy ép idegszálam nem maradt, nemhogy morzsák.
• Csak kísérletből szúrtunk vékony drótokat az idegeibe, Martin. Tudja, az elbeszélése alapján úgy véljük, maga csak a saját idegrendszerének összeomlása által okozott érzéki csalódás csapdájába esett.
• Ezt megkérdőjelezném.

A Nagy Eldricht elengedte a füle mellett a megjegyzést. A maszkos doktor folytatta.

• Mondja, Martin. Az Ollókirály... létezik?

A páciens grimaszolva gondolkozott egy percig. Úgy vélte, teljesen mindegy, mit mond, mert ezek a szörnyetegek úgysem engedik el innen, így akár azt is mondhatja, hogy nem. De legszívesebben azt felelné, igen. Ha már egyszer arra kérték, legyen őszinte.

• Amióta itt vagyok, gyerekkorom óta, azt próbálják belém tuszkolni, hogy ilyen lény nem létezik. És az egészet azzal magyarázzák, hogy a gyerekkoromban elszenvedett traumám manifesztálódott, s zavaros elmém kivetüléseként jött világra, mint egy káprázat, mely úgy volt képes ártani nekem, hogy tulajdonképpen minden általa okozott vágás az én saját művem volt.
• Tudom jól. Elvégre ezért volt itt évekig. De most a kérdésre koncentráljon!
• Maguk orvosok. Szakértői a pszichológiának. Vagy csak annak kutatói, mert szart sem értenek az agy működéséből. Elvileg kéne, hogy legyen elképzelésük arról, hogy milyen eredménnyel jár egy ilyen élmény egy gyerek számára! Elvesztettem a húgom, fény derül a felelősre, és én le akartam vadászni! Láttam, mert gyerek voltam, és melyik gyereknek ne lenne ilyen pszichés tapasztalata? És maguk be akarják nekem mesélni, hogy nem létezik, mert olyan, mint az emberiség fejében összegyurmázott mitológia, melyet örökre le akarnak választani a tudatból, mely nem csak álmokat, de rémálmokat is gyárt, mert a modern tudomány szerint ezek az analfabetizmussal egyenértékű fantáziálások!
• Martin! A kérdés!

A páciens egyre jobban rázta magát a kötelékeiben.

• Az én kérdésem így hangzik: ki tudja tépni az ember lelkét a húsából? Határt tud szabni a szellemiség és a realitás közt? Mi az, amit látunk, s mi az, amit magunk elé képzelünk? És mi az, ami valóban ártalmas nekünk, és mi az, amit csak magunk okozunk? Erre felelj, te hollófejű elmeháborodott tuskó! Köpök a modern tudományra, nekem apám a tudomány, én neki hiszek, és ennélfogva igen, elhiszem, hogy létezik az Ollókirály! Neki nem kell a maguk jóváhagyása, hogy létezzen! Temérdek dolog van, ami létezik, csak mi nem vagyunk hajlandóak tudomást venni róla!

Mr. Leech szó nélkül nyúlt a mellényzsebébe, s előkapta a kis piros csengőjét. Ez a csengettyű parányi volt, de éles hanggal, s oly hatalommal bírt a diliházban, hogy még az ateisták is Istenhez fohászkodtak, ha előkerült. A maszkos férfi ezzel jelzett a közismerten szadista segédeknek, a Koponyataposóknak...

...Ám ekkor Eldricht karon ragadta. Mr. Leech meglepődve tekintett rá, az igazgató érezte döbbenetét, mialatt visszafogta a csengő megrázásában. A halált hívó játékszer az asztalra került.

• A páciens meggyógyult. Holnap elmehet. - jelentette be Eldricht.

Mr. Leech szeme hatalmasra kerekedett.

• Hogy micsoda? Hogy mehet haza? Hisz az imént...
• Amit az imént hallottunk, az egy amatőr filozófia. A beteg elgondolkodott a maga kórságán, tehát tisztában van vele, hogy egy pszichés zavarral áll szemben, és a kételkedés félsiker. Emlékszik a kezelésekre, tudja, mit akartunk kicsikarni belőle. A felindultsága őszinteségre vall. Már nem álomvilágban él, hanem itt van előttünk, és kommunikál velünk, és nem az általa kitalált lényről, hanem a véleményéről rólunk. Ami bár nem kellemes, de a Fehér Litániától sem kapunk szebbeket, pedig mi az egyik ága vagyunk. Holnap távozik.
• De...!
• Ne de-dezzen itt nekem, hanem írjon levelet a városba, hogy küldjenek kocsit Martinért! Amúgy meg nem azt mondta, hogy tele vagyunk, minden cella zsúfolva van? Mínusz egy helyére már kettőt tudunk berakni, ha csontvázzá sorvasztjuk. Döntöttem. Lóduljon, Mr. Leech, de ne messzire, mert még beszédem van önnel.

Mr. Leech ingerült volt, mégis a maga megszokott, álomittas mozgásával állt fel, és ment az ajtó felé.

• Azt mondta, létezik az Ollókirály. - morogta a maszk alatt. - Hol van ebben félsiker? Vén bolond, olyan az agya, mint a parafadugó...

Egy perc múlva csak Martin és Eldricht maradt a teremben. Na, ezt most jól megcsináltam, gondolta. Eldricht elenged, de előtte még játszani fog velem egy kicsit.

A fehér köpenyes közelebb hajolt, s Martint vizslatta seszínű szemeivel. Jól megnézte magának a ritkás hajjal rendelkező fejet, a beforrt hegekkel, és azt a pár rothadó fogat, amik túlélték a veréseket a cella sötétjében.

Martin nem akarta tudni, hova fajul ez az egész...

• Úgy tudom, tanítottunk olvasni. - mondta Eldricht. - Mert van egy kis olvasnivalóm a számodra.

* * *

Az összegyűrt papíros az orvos zsebéből az asztalra landolt. Zsíros volt, és fura szaga volt, de Martint az döbbentette le, hogy az öreg a köpeny alatt melltartót hord...

Mi van, a doktor is kezdi elveszteni az eszét?

A két férfi farkasszemet nézve várt, olyan csöndben, hogy tisztán hallhatták valamelyik beteg ordítását a folyosóról.

• Nehezen tudom elolvasni így, hogy le van szíjazva a kezem. - szólalt meg Martin.
• Először van egy-két szavam hozzád. - mondta Eldricht, majd az asztalra tette a kezeit, diplomáciai gesztúrát véve fel. - Az intézményem szoros kapcsolatban áll a Rendfenntartókkal, de szerintem ezt te is tudhatod. Némelyik őrület bizonyos gyilkosságokra adhat indokot, s gyakorta az itt fészkelő betegek közveszélyes sorozatgyilkosok, akiket azért nem raktak börtönbe, mert megölték a saját cellatársaikat a fogaikkal és a körmeikkel. És ekkor nekem kell foglalkoznom velük, ami azért nem könnyű, sőt kifejezetten fárasztó.
• Akkor őket kínozza és verje agyon, ne pedig az autistákat és másokat.
• Én mindenkivel egyformán játszok, mert ember vagyok én is, és kell a szórakozás.
• Maga megőrült.
• De a hatalom az én kezemben van itt bent. Ez azért megkülönböztet a mezei őrülttől. - mondta Eldricht, majd sóhajtott egyet. - Na de elgurultam a velőtől, nem ezen van a hangsúly.
• Tudom, miről van szó. Engem is bűnözőnek tart, elvégre elég félreérthető állapotban találtak rám azon az estén. És most elenged, ki a világba, szabad prédaként a Rendfenntartóknak.
• Ez is egy opció. Engem inkább az izgat, hogy mit fogsz tenni azok után, miután elolvastad ezt a két papirost. Csak annyi a kikötésem, hogy csak akkor olvasd el, mikor elhagytad ezt az épületet.
• Ez nem olyan okmány, amit a gyogyóból szabadult embereknek adnak, hogy mindig tudják, honnan jött?
• Én olyat nem adok, Martin. Mert akkor a világ összes emberének kéne egy, az pedig drága. A világon senki nem normális, fiacskám.

Martin összehúzta a szemöldökét.

• Hadd kérdezzek valamit. Járt ön valaha is kint, emberek között? Azért illene, mert egy diliház arra hivatott, hogy a gyógyult be tudjon illeszkedni a társadalomba anélkül, hogy bárkinek árthatna, illetve produkálja magát a hülyeségeivel?
• Az első válaszom: nem, amióta itt vagyok, még az udvarra se mentem ki. A második válaszom: tojok a társadalomra, mert mi elsősorban arra készítjük fel a betegeinket, hogy munkáikkal segítsék a parlament s ezáltal a nemzet előrehaladását. Szokjanak le a képzelgéseikről, s zombi mód dolgozzanak a szalag mellett vagy pakoljanak síneket az új gőzmozdonyoknak. Aki nincs öntudatánál, az nem lázad fel. Ez a Gyászkirály rendelete, s én ennek nem mondhatok nemet.

Martin némán meredt maga elé.

• Belőlem nem akar zombit csinálni?
• Nem. Én segíteni akarok neked. - felelte Eldricht, majd felállt. Eloldozta Martin kezeit, majd az ajtó felé vette az irányt komótosan. Lenyomta a kilincset, s úgy intézte szavait Martinnak, hogy rá sem nézett.
• A papíron megtudod, amit kell. Ha van elég eszed, felhasználhatod. És tudd, hogy visszavárlak. A korbácsomnak ízlett a hátad. Kalap-kabát! - köszönt el, majd kilépett.