Jegroth-ess novellájának ötödik része következik, Martin a szörny nyomába ered, az úticél egy, az elmegyógyintézethez hasonlóan bizarr város. Köszönjük az újabb epizódot is!

Szép napra virradunk, amikor magunk mögött hagyjuk a diliházat.

Martin ennek ellenére olyan benyomást keltett, mintha rosszkedvű lenne. Pedig belül örült, hogy végre kikerülhet a Nagy Eldricht karmai közül, s szabadon élhet, bármiféle kényszerítő eszközök és kezelések nélkül. Egy méretre nagyjából megfelelő bőrkabátot adtak neki, széles karimájú tökfödőt, és még egy sétapálcát is kapott ajándékba, melyen az elmegyógyintézet logója volt pecsételve.

Kofferja hatalmas volt, de alig került bele valami. Hisz még gyerek volt, mikor idehozták, s az akkor viselt ruháit már rég szétszaggatták az őrültek. Az utazóláda okmányokkal, a kényszerzubbonyával és rengeteg szedatívval telt meg. Martin nem bánta volna, ha több költőpénzt adnak az útra, de hát mit várhat ettől az ódon épülettől, aminek inkább a hírneve nagy, nem a vagyona.

Épp mielőtt a batár behajtott a kapun, a férfi azon kapta magát, hogy nem egyedül megy. Mr. Leech igyekezett le hozzá, nádszál karjával nehézkesen cipelve táskáját. A pestismaszk még mindig az arcát fedte.

• Hová, hová, doktor úr? - ejtett meg egy félmosolyt Martin.
• Magával, természetesen - prüszkölte a levegőt a maszkos. - Nagy Eldricht rendeletére magával kell tartanom. És figyelnem kell minden lépését.
• Mi a fenének? Jól vagyok...
• Egy őrült nem tudja magáról, hogy őrült - hangsúlyozta Mr. Leech. - Számomra maga még mindig nem épelméjű, és ezzel a véleménnyel nem szimpatizált Nagy Eldricht, hát ezért elküldött engem is. Arra hivatkozott, hogy már nyolcvan éve itt esz a rosseb, és ideje elindulnom máshova is, a környezetváltozás miatt. De én jól tudom, honnan fúj a szél.
• Nyolcvan éve?! Hány éves maga?
• Százhatvanhat.
• Na akkor most melyikünk az őrült?
• A titok a piócáimban rejlik, fiatalember...

A batár előttük állapodott meg. A bakon ülő vénség hatalmasat sercintett a gazlepte macskakövekre, utána leszállt, hogy segítsen felrakni a csomagokat.

• Hát a nagy Eldricht nem jön le elköszönni? - kérdezte Martin, miközben a kocsisnak adta kofferjét.
• Nem. Sürgős dolga van az irodájában.
• Ezúttal kit dug éppen?
• A Fehér Litánia édesanyját, pontosabban szitkokkal gyalázza - hadarta Mr. Leech, majd kinyitotta a kocsiajtót, és beült. Táskáját az ölébe rakta.

Martin is beült, de a lépcsőnél megállt, és az intézet egyik tornyára pillantott. Annak az elmeháborodottnak az irodájára gondolt, s arra, hogy most is odabent van, és gusztustalan szenvedélyeinek hódol. Gyűlölettel gondolt a cellájára, az őrültekre, az étkezdére, a szabadidőteremre, a kínzókamrára és az elmét megcsavaró, iszonytató folyosókra. Mint egy sötét torok, melyen sikoltva süvít át a szél, temérdek szenvedő kísértet jajgatását kürtölve a hideg falak között, s az elhagyatott, betört ablakú cellákban...

• Sokáig bámészkodik, vagy mehetünk? - törte meg a pillanat varázsát a kocsis, a maga borzasztó akcentusán.

Martin szó nélkül ült be. A vénség még egyszer a földre köpött, azután beszélt tovább.

• Aztán van-e konkrét úticél? Vagy rakjam ki magukat a főtérre?
• Van úticél - felelte Martin, úgy suttogva a vénembernek, hogy Mr. Leech ne hallhassa. - Piercing a Peacemakerbe utca 666.

* * *

A diliház egyre apróbb pontnak tűnt, ahogy a batár zötykölődve haladt előre a mocsár melletti úton. Akármerre nézett, Martin csak nyálkás ködöt és kopár fákat látott az ablakból. A lovak patkódobogása a kemény, koppanós hangból tyatyogóssá vált az iszamos vadcsapáson.

• Tisztázzunk le valamit már most, Martin - kezdte Mr. Leech, aki úgy kapaszkodott a táskájába, mint egy paranoiás félkegyelmű. - Mi most emberek közé megyünk, ahol íratlan szociális szabály a normális magaviselet és a rendes gondolkodásmód. Úgyhogy nem szeretném, ha az lenne az első dolga, hogy széttrombitálja mindenkinek a maga gyerekkori képzelődéseit.
• Majd pont az lenne az első, hogy lejáratom magam mindenki előtt. Én is egy tiszta respektust szeretnék kiépíteni a városban, és nem áll szándékomban megadni magának azt az örömöt, hogy dilinyósan viselkedek, és ezáltal visszavitetem magam abba a pokolba.
• Látom, figyelt, amikor a kezelésen a társadalmi beilleszkedési formulákról oktattuk.
• Hanem, ha szabad megjegyeznem, azzal a maszkkal a fején akár pánikot is kelthet a nép között. Nem akarja levenni?

Mr. Leech megsimogatta csőrös álarcát.

• Nem.

Martin újra kitekintett az ablakon. Semmi változás az esztétikában, leszámítva azt a pár karóba húzott férfit és nőt, amit határvonalként szándékoztak letétetni.

• Másodszor - folytatta Mr. Leech -, maga fogja fizetni az összes költséget.
• Miért én?
• Nem illő, hogy a kezelőorvos istápolja a betegét.
• Én magát nem fogadtam föl semmilyen orvosnak. Örülnék, ha békén hagyna.
• Majd ha teljesen felépült. És ne jöjjön nekem megint az értékrendekkel, mert az enyémmel nincsen baj, legfeljebb a magáéval. Na, most, hogy ezeket megbeszéltük, térjünk rá arra, hogy mihez fog kezdeni, Sawworthy úr.

Martin a Nagy Eldrichtől kapott papírfecnikre gondolt, s arra, hogy talán egy próbát megérnek. Elvégre pénze alig akad, az a titokzatos munka bizarrnak hangozhat, de sajnos nem válogathat. Megnézi magának azt a házat és azt a Salamander urat. A diliház igazgatója nem véletlenül adta meg a konkrét címet.

• Nos, mi a terv? - sürgette Mr. Leech.
• Teszünk egy kis látogatást az egyik nemesnél - somolygott Martin. - Kaptam egy címet Eldrichtől, mely munkalehetőséget kínál. Egy bizonyos Sir William "Salamander" Sandman, aki bőkezűen fizet, de tudni akarom, milyen szolgáltatásért cserébe. Ne ugorjunk rögtön a mélyvízbe, tudja jól.
• Értem. De a neve hallatán ez valami komoly rangú figura lehet, és az effélék a Parlament közelében laknak, az Arisztokrata kúriák egyikében, ha jól tudom.
• Na és? Ha jó a meló, elmegyünk oda, ha egyszer megéri.
• És mellesleg én nem tudok semmi olyanról, amit Eldricht osztott meg önnel! Azt megmondta volna nekem is!
• Most az egyszer bízzon bennem, Mr. Leech. Én tőle kaptam, kipuhatoljuk a dolgokat, és utána döntünk. Nem veszítünk semmit.

* * *

Tegyük fel, hogy lerakok egy követ a tenger fenekére. Egy másik követ meg elhajítok az univerzum túlsó felére. Mérjétek le a kettő közti távolságot...

Na, ilyen messzire kerüljétek MareTownt!

A hatalmas város épületeit olyan zsúfoltan rakták egymás mellé, hogy a kacskaringós utakon éppenhogy el lehetett férni. Égbe szökő tornyainak tetejét nem lehetett látni a ferde kéményekből szálló füst miatt, a rogyadozó téglák fekete színt vettek föl a szörnyű szmog által, a görbe ablakokat lereteszelték, és szúette gerendákkal szögelték le. Mert zárt ajtók mögött könnyebb hódolni a szenvedélyeinknek, és mindenkinek megvan a maga titka, hogy mit miért csinál a sötétben...

Távolról nézve a város olyan, mint egy nagy csokor fekete virág, szorosra húzott szíjjal a derekán. Martin életében csak egyszer volt itt, még karon ülő korában, mikor elkísérte apját ide, hogy fahasábokat adjanak el. Nagy volt az üzlet a dologban, mert itt mindig olyan hideg volt, hogy a kandallók tüze sosem aludt ki, s a megfizethető árak pont megfeleltek a szegényeknek is, így volt haszon elegendő. A konkurencia miatt nem kellett aggódni. Egyedül ők hordtak fát a városba a messzi faluból, ugyanis a város közvetlen környékén mindet kiirtották.

MareTown körül széles gödrök voltak, melyek felértek egy sáncárokkal is. Csakhogy ezeket az árkokat rothadó hullákkal töltötték meg. Martin kikerekedett szemmel figyelte az iparkodó kalaposokat, ahogy serényen dobálják bele a különböző méretű tetemeket. Férfiak, nők és gyerekek feküdtek egymás hegyén-hátán, hetykén becsomagolva a hullazsákba. A hullaszámlálón kívül a dobálók mind primitív gázálarcot viseltek.

Martin megértette, hogy Mr. Leech maszkja miért nem fog tömegpánikot kelteni.

Ahogy beljebb értek a groteszk házsorok közé, melyeket mintha pozdorjából építettek volna, a férfi egyre bizarrabb jelenségekkel találkozott a batár ablakából. Minden lámpaoszlopra jutott egy ember, aki arra akasztotta fel magát, s a Lámpagyújtogatók a Hullatemetőket hívták segítségül. Minden sarokra jutott egy kurtizán, egy alamizsnáért könyörgő gyermek, valamint egy politikai demagóg a maga szájtáti hallgatóságával együtt. Valami komoly baj lehet itt, gondolta Martin. Kérdésére Mr. Leech felvilágosította, hogy a Gyászkirály Parlamentjében súlyos belviszályok kerekedtek a miniszterek között, a városban mindenki más és más eszmét vall, ráadásul egy fura betegség is jelen van, amire csak nemrég jöttek rá az Oltásfelelősök.

Csöndben utaztak tovább, figyelték, ahogy egy fiatal apuka kiugrik az ablakon, s pont ráesik egy fűrészkorongokkal megpakolt talicskára. Hallgatták a szónokok gyűlöletszítását és a kocsis káromkodásait, ahogy próbálta kikerülni a gyalogosokat. Egy sápadt nő lógó nyelvvel tolta maga előtt a babakocsiját, melyben napokkal ezelőtt meghalt gyermeke feküdt. Ez emlékeztette Martin valódi céljára, s a csecsemő láttán azonnal egy ismerős alak jutott az eszébe...

Ideális hely a bosszú beteljesítéséhez. Észbe kapott, hogy tulajdonképpen miért is kapta az álmokról szóló papírt a Nagy Eldrichtől. Elegendő nyom s kiindulópont a szörny becserkészéséhez! Az Ollókirályt leginkább azok látták, akiknek nem stimmelt a családi háttere vagy valami mély trauma rágta a lelküket. Ez a lepratelep pedig maga a megtestesült trauma, itt biztosan gyakrabban bukkan fel az a lidérc! Kapitális!

Nem bírta visszafogni diadalittas mosolyát, amit Mr. Leech rosszallóan fogadott, mert azt hitte, hogy a halott gyerek láttán vigyorog.

• Mondtam, hogy maga még nem gyógyult meg teljesen - vetette oda Martinnak.