Mindig is fenntartásokkal fogadtam a könyvadaptációkat. No nem mintha zavarna, ha egy sikeres írást filmre visznek, de igen gyakran túl messzire kalandoznak a rendezők az eredti mű lényegétől, és emiatt mindig marad a nézőben egy kis hiányérzet, már amennyiben szerencséje volt olvasni azt.

Cormack McCarthy korunk egyik legelismertebb írója, akit sok tekintetben legalább akkora zseninek tartanak, mint Stephen Kinget, bár stílusuk igencsak eltér egymástól. De mielőtt túl messzire merészkednék a cikk témájától, így a legfontosabb, amivel kezdenem kell, hogy Az út című könyv volt az, amely McCarthy nemzetközi elismertségét megalapozta, és egy Pulitzer-díjat is köszönhet neki. A filmváltozat rendezését John Hillcoatra (szintén ausztrál, akárcsak a Mad Max direktora, George Miller) bízták, aztán jött a várakozás, hogy miként birkózott meg a könnyű olvasmánynak egyáltalán nem nevezhető regényeiről elhíresült McCarthy művével.

A film egy pusztulásra ítélt világban játszódik. Az ok, ami a katasztrófát előidézte, nem derül ki a történetből, de nem is igazán fontos. Az út sokkal inkább az apokalipszis lélektanának témáját boncolgatja. Mit kezdünk magunkkal, ha bekövetkezett az elkerülhetetlen? Miként vészeljük át, és vajon marad-e erőnk a folytatáshoz? Ezek mind benne foglaltatnak a filmben, bár leginkább szimbólumok formájában, amit a néző fantáziájára bíznak, hogy megfejti e vagy sem.

A főszereplők egy apa és kisfia, akik gyalogszerrel vágnak át Amerikán, hogy eljussanak a tengerparthoz, ahol talán még találnak valami ehetőt. A film igen erősen depresszív hangulatú, hiszen egy az egyben mutatja be az állatias szintre visszazuhanó, egykor civilizált embereket. A többség a kannibalizmus útjára lépett, amelyet az apa mindenképpen el akar kerülni. A film egyik legszívszorítóbb és legizgalmasabb jelenetében egy velük való találkozás során tulajdon fia fejéhez szorítja egyetlen pisztolyukat, amelyben csak két töltény van. És ez csak egy példa a rengeteg jelenetből, melyek megerősítenek minket abban, hogy egy ilyen világot bizony farkastörvények uralnának, és az embernek csupán annyi értéke marad, hogy maga válassza meg a végzetét.

A fő szimbólum azonban maga a fiú. Az apa keservesen küzd mindennap azért, hogy életben tartsa őt, hiszen az életének egyetlen értelmét benne látja. Egy alkalommal meg is jegyzi, hogy „Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.".

A főszereplő Viggo Mortensen és Kodi Smit-McPhee párosa végig remekül működik. Minden percben izgulunk értük, egyrészt az apáért, aki mindenre kész a gyermekért, másrészt a fiúért, akinek ártatlansága és tisztasága szinte végig tapintható, és úgy érezzük, hogy mi is hasonlóan cselekednénk a saját utódunkért.

Mellettük feltűnik még Charlize Theron, mint a fiú édesanyja. Szerepe ugyan nem volt túlságosan nagy, ám remekül árnyalta az apa fiúba vetett hitének okát. Az asszony egy volt a sok reményvesztett túlélőből, aki motiváció híján és a gyermek miatt érzett tehetetlenségében végül elkeseredett, de határozott lépést választ. Theron ezt a karaktert olyan erővel jelenítette meg, amelyet a néző nem tud elfeledni, még akkor sem, ha csupán flashbackek formájában látta azt. A kezdeti bizakodástól a totális őrületig eljutó anya szerepét szerintem tökéletesen játszotta el.

Egy másik emlékezetes szereplő Robert Duvall, mint vak öregember. Ahányszor csak láttam ezt a filmet, mindig úgy éreztem, hogy ő volt a fiú ártatlanságának folytatása. Vagy még egyszerűbben, a "második gyerekkor" egyfajta leképezése volt az ő megjelenése. A világot, mely körülvette, nem igazán értette, de tapasztalata okán tudta, hogy nem is érdemes foglalkoznia vele. Azt azonban ő is tudta, hogy a fiú valóban kincs, amelyért megéri harcolni.

Technikai szempontból ugyancsak erős ez a mozi. A színek többnyire szürkék, amely végig így marad, ezzel is fokozva a nézőben a nyomasztó hangulatot, és a kilátástalanság érzetét. A zene leginkább ehhez partner, mert bár nem nyújt fülbemászó élményt, de tökéletesen kiegészíti az emlékezetünkbe égő képsorokat.

Végszónak annyit tudok írni, hogy Az út, megkockáztatom, az egyik legtökéletesebb megvalósítása egy reális apokaliptikus világnak. A néző olyan eseményeket, választásokat és érzéseket lát és érez, amelyekkel szembesülve egy percig nem merül fel bennünk a kétely, hogy a valóságban is hasonlóan zajlana a világ lassú agóniája.

10/10

IMDb | mafab