Chan-wook Park munkásságát már méltattam a rovatban, hogy mennyire tehetséges rendezőnek tartom. Múlt héten a bérházban tanyázó sötét erők káoszáról olvashattatok, de nem a Hullamerevség az egyetlen vámpíros ázsiai film, ami terítékre fog kerülni. Park 2009-es Szomjúságában (Thirst/Bakjwi) sem kellett csalódnom. Mintha a Nem félünk a farkastól-t beleoltották volna egy gyönyörű vámpírtörténetbe.

Sang-hyeon (Kang-ho Song) katolikus pap, aki mikor nem misét tart, a kórházban szórakoztatja a beteg gyerekeket, keneteket ad haldoklóknak, és segít, ahol csak tud. Tudomást szerez arról, hogy önkéntesként lehetne csatlakozni egy kísérlethez, melynek során beoltják egy vírussal, amire a gyógymódot keresik, így ő is részt vehet egy olyan törekvésben, ami emberek százainak mentené meg az életét. Megkapja a vírust, meg is betegszik, de egy vérátömlesztés után csodával határos módon ő az egyetlen, aki kigyógyul a betegségből. Viszont a vérátömlesztésnek mellékhatásai is vannak, s bár a vírust legyőzte, nap nem érheti a bőrét, a szagokat és a hangokat felerősítve hallja, óriásiakat tud ugrani, és szomjazza a friss vért.

A rendkívüli gyógyulás után Sang-hyeon mintegy védőszentjévé válik a betegeknek, úgy tartják, ő maga is tud gyógyítani, ezért rengetegen kérik a segítségét, hogy imádkozzon értük. Az egyik ilyen a pap régi ismerőse, Lady Ra, akinek a fia, Kang-woo rákos beteg, de a pap imája után szintén csodába illő módon, de meggyógyul. Ettől kezdve Sang-hyeon megtisztelt tagja a Ra családnak, így összeismerkedik Lady Ra nevelt lányával, Tae-ju-val (Ok-bin Kim), a nő és a vámpír között pedig szenvedélyes szerelmi viszony alakul ki, kettejük közé pedig senki se állhat, ha pedig igen, akkor a vámpírral kell szembenézniük.

Mivel ismeritek, hogyan viszonyulok Park alkotásaihoz, senkit nem fog meglepni, hogy elképesztőnek tartom a Szomjúságot is, de az értékelésébe kicsit belemegyek azért. Kezdeném azzal, hogy, a rendezőnél megszokott lassabb tempó, elnyújtott felvezetés Takashi Miikével szemben nem az időhúzást szolgálja, hanem a karakterek kiépítését, alapkonfliktusok felvázolását, s bár a film lassan indul be, rendkívül szórakoztató az első perctől kezdve. A játékidő első fele a nő és a vámpír bontakozó kapcsolatára épül, amelyet tényleg lehengerlően tálalt a rendező. Nagyon jól átjön a kezdeti vonakodás, a pap saját magával való harca, hogy a vámpírlét, mint metafora számára éppen az életet hozza el. Nagyon szép és magával ragadó a történet, némi humorral megfűszerezve.

Viszont természetesen egy horrorról beszélünk, ennek fényében pedig egy igazán jó, véres vámpírfilm készült, ami tényleg olyan, mintha keresztezték volna, a Nem félünk a farkastól drámával. Végig óriási hangsúlyt kapnak az emberi kapcsolatok, játszmázások, amik ugyanúgy felemésztik a szereplőket, annak ellenére, hogy nem is igazán emberek. A két színész rendkívül jól játszik, főleg a női főszereplőnk, aki igazi pálforduláson megy keresztül a történet alatt. Parkra nagyon jellemző a gyönyörű vizuális munka, a hangulata a filmnek rendkívüli, ahogy a speciális effektek kivitelezése is, a zenék pedig egyszerűen csodálatosak. Mindenkinek lelkesen tudom ajánlani a megtekintését, a Szomjúság méltó helyet foglal el az olyan szerelmes vámpírhorrorok sorában, mint az Engedj be! vagy Az éhség.

Szerintem: 10/10

IMDb | mafab