Takashi Miike nem könnyű rendező, ezt már jópárszor leírták szerkesztőtársaim, és én csak helyeselni tudok. 2001-es filmje, az Ichi the Killer is egy brutális alkotás, de a meglehetősen explicit jelenetek mögött egy mély, tartalmas drámai vonal is lapul…

Egy keménykezű yakuzaklán vezetőjének rejtélyes körülmények között nyoma vész, azonban nem csak a banda feje tűnik el, hanem egymilliárd jen is. Kakihara, a csoport alvezére főnöke nyomába ered, hiszen nem akarja veszni hagyni mentorát, akivel mazochista és szadista vágyait is ki tudja élni. Persze az elsőszámú gyanúsított egy rivális csoport vezetője, akit rendesen meg is kínoznak, de hiába, a fickó nem beszél, és hamarosan az is kiderül, hogy ártatlan. Valójában egy Jijii nevű rejtélyes alak áll az egész emberrablás mögött. A férfi masszív hipnózisban tart egy ártatlan kölköt, aki a manipuláció miatt mindenre képes: ő Ichi, a gyilkos. Ichi elindul, és gátlástalanul felszeletel mindenkit, aki Jijii útjába áll. Kakihara rátalál a gyilkológépre, majd elkezdődik a mindent eldöntő leszámolás…

A film iszonyatosan véres, rengeteg a kínzás és a gyilkosság, Miike itt is a tűrőképességünk határait feszegeti. A rendező úrnak elég lesújtó véleménye lehet a társadalomról. Mindenki tévúton jár, mindegyik karakter valamilyen lelki sebtől vérzik, vagy valamilyen pszichés zavarban szenved (értsd: a filmben senki sem normális), ráadásul a japán direktor senki számára nem tartogat feloldozást. Ugyanakkor a fókusz egyértelműen a két központi szereplőn van: Kakihara egy mindenre elszállt vadállat, egy undorító gazember, aki élvezi, ha ütik – elfuserált, aberrált, a fájdalmat kívánó, mazochista elmebeteg. Vágyik a kielégülésre, ezért is akarja megtalálni Ichit: úgy gondolja, hogy ő hozhatja el számára a legnagyobb kielégülést. Az arcáért pirospont jár a maszkmesternek, a sminkje valami egészen elképesztőre sikerült: orcáját csupán két gémkapocs tartja össze, amelyeket csak akkor vesz ki, ha valami „nagyobbra fáj a foga", és higgyétek el, hogy előbb-utóbb kifogja használni ezen adottságát…

Az Ichi, a gyilkos egy autentikus mangaadaptáció: a címszereplő teljesen olyan, mintha egy japán képregény képkockáiból lépett volna elő. Ichi tág szeme sokszor áll sírásra, tekintete zavart, hirtelen előtörő erőszakossága nem ismer határokat, a figurát mindvégig egészen elképesztő, elborult megoldások jellemzik. Azonban ez csak a felszín, és itt jön be a film drámai töltete: a gyilkos valójában egy szánnivaló, komplexusokkal teli gyerek. Egy balek, akit valamikor kipécéztek, hogy mások helyett végezzen el durvábbnál durvább melókat. Rengeteg félelmet tápláltak bele, egy velejéig gonosz, romlott alak ejtette fogságba, ez pedig végtelenül elkeserítő.

Bár Miike tényleg zseniálisan sokkol a figurákkal és a cselekménnyel, természetesen ez az alkotás sem hibátlan: a játékidő több mint 2 óra, ami elég soknak érződik, simán ki lehetett volna vágni néhány részletet. A vizuális megoldások remekül sikerültek, viszont a készítők helyében én hanyagoltam volna a CGI-t, mert 1-2 jelenetet teljesen hiteltelenné tett a komputeranimáció.

Kemény film az Ichi, de nem csak a töménytelen gore miatt. Első ázsiai filmnek semmiképen sem ajánlom, előtte nézzetek meg valami szolidabbat (bár nem lesz könnyű könnyedebb darabot találni), de ha már kellően edzettek vagytok, akkor mindenképpen szánjatok rá időt. Miike-fanoknak – ha létezik, hogy még nem látták – természetesen kihagyhatatlan darab.

7/10

IMDb | mafab