A "blue" szót a japánok meglehetősen rendhagyó módon vették át az angol nyelvből, mivel gyakran nem a hagyományos melléknévi értelemben (kék) használják azt, hanem az "into the blue" (az ismeretlenbe) kifejezésből kiragadott formában és értelemben. A Perfect Blue helyes magyar értelmezése tehát: Tökéletesen ismeretlen vagy Abszolút feltáratlan.

Nos, viccesen fogalmazva, eleinte elég „kékül” érezheti magát az ember az animék világában: egy teljesen új világ tárul ki előtte. Még régebben nagyon kevés filmet láttam a műfajból (a Dragonballt és a Pokémont azért én se hagytam ki), és amikor megismerkedtem a horrorral, nem is gondoltam arra, hogy a japán rajzfilmek közt is lapulhatnak említésre méltó, a borzongatást előtérbe állító alkotások. Hiba lett volna nem elmerülni a témában, mert akkor nem néztem volna meg a Perfect Blue-t, ami a rovat eddigi legjobbja.

Mima egy fiatal énekesnő, aki a CHAM! nevű j-pop-együttesben dalolászik. Ő a banda vezetője, de egy szép napon úgy dönt, hogy kilép, és színészként folytatja pályafutását. A rajongók persze nem örülnek a hírnek, nem akarják elhinni, hogy a kedvencük nem lép többet színpadra. Hirtelen jött váltása után névtelen faxot kap, amelyben a levél írója árulónak nevezi őt. De ami a legijesztőbb: rálel egy „Mima szobája” nevű internetes oldalra, ahol egyre több intim, rendkívül személyes információt talál magáról. Az újdonsült színészpalántát aggasztja a dolog, de menedzsere, Rumi azt tanácsolja, hogy ne foglalkozzon a rosszakarókkal.

A lány szerepet kap a Kettős kötelék című tévés krimisorozatban, amelyben egy meglehetősen durva jelenetet is bevállal: egy sztriptíztáncosnőt alakít, akit megerőszakolnak. Bár Mima egy kicsit feszeng, a jelenet jól sikerül. Szép lassan beszippantja a show business világa, ugyanakkor nemsokára eluralkodik rajta egy érzés: mintha tényleg megerőszakolták volna. Vagyis pontosabban ő, saját magát. Vajon jól döntött, amikor letette a mikrofont? Melyik az igazi világa, az éneklés vagy a színészet? A lány egyre bizonytalanabbá válik karrierjét illetően. Mima őrlődik, vergődik, de nem igazán tudja eldönteni, mitévő legyen. Aztán történik egy gyilkosság. És még egy. A stáb tagjai szép lassan fogyni kezdenek. A lány teljesen elveszti a józan itélőképességét, furcsa álmok gyötrik, amelyek egyre inkább egyesülni látszanak a valósággal. Rájön, hogy talán neki is köze van a gyilkosságokhoz, mintha lenne egy másik énje, egy másik Mima, aki valami nagyon rosszban sántikál…

Mima bizonytalansága kitermeli „Me-Maniát”, aki látszólag teljesen olyan, mint Mima, de egyetlen különbség azért mégis akad köztük: ez a Mima szereti a régi életét, teljesen „önazonos”, legfőbb vágya, hogy énekelhessen. Szerinte az „igazi Mima” csak rossz fényt vett rá, nem méltó a nevére… Szóval igen, a Perfect Blue egy vérbeli pszichothriller, rengeteg feszültséggel, önmarcangolással és gyilkossággal, de higgyétek el, hogy még nem mondtam el mindent, a film tartogat meglepetéseket, sőt a befejezés már egy igen masszív mindfuck. Ha már itt tartunk: a képi világ is remek – esküszöm, hatalmas hiba lett volna ebből az alapanyagból egy élőszereplős változatot készíteni –, az álom és a valóság egybefonódásának vizuális megvalósítása egyszerűen fantasztikus.

Az identitásválság kezelése, az önazonosság és a karrierizmus – hétköznapi, de nagyon fontos témák, és a film is eme triumvirátust boncolgatja. Emlékeztek még a 2010-es, az akadémia által is díjazott Fekete hattyúra? Én emlékszem, egy kiváló alkotásról van szó, amely ugyanezekkel a témakörökkel foglalkozik. Darren Aronofsky bizony elég nagy kópé: sokat merített a Perfect Blue-ból, több esetben egész jeleneteket is átemelt Satoshi Kon remekművéből.

Ez persze nem baj, hiszen egy remekműtől lopni nem bűn… Az viszont bűn lenne, ha nem néznétek meg ezt a hitchcocki parával átítatott gyöngyszemet.

Két szó: látni kell!

10/10

IMDb | mafab