„A valóság csak a képzelet szüleménye.”

A Perfect Blue hamar belopta magát a szívembe, és Satosi Kon másik híres munkájáról, a Paprikáról is csak szuperlatívuszokban tudok beszélni.

A nem túl távoli jövőben járunk, a helyszín Tokió. A pszichiátriai intézet tudósai kifejlesztettek egy olyan gépet, amely képes az álmok olvasására. A gép – becses nevén DC Mini –  segítségével a szakemberek bemerészkedhetnek a betegek álmaiba, ahol testközelből vizsgálhatják (és gyógyíthatják) a tudatalattiban lappangó sérüléseket. Egy szép napon több DC-t is ellopnak az intézetből. A titokzatos tolvajok meglehetősen jól ismerik a gépet, ami nagy baj, mert a szerkezet nemcsak olvasni, hanem írni is tud… Tokió lakosai nemsokára egy kollektív rémálom közepébe kerülnek, amiből csupán egy talpraesett, félig valódi, félig fiktív piros ruhás lány, Paprika tudja felkelteni őket.

Ezt a filmet többször is meg kell nézni. Hogy miért? Mert az egész koncepció egy hatalmas, végeláthatatlan mindfuck-cunami. Christopher Nolan hatalmas tettet hajtott végre, amikor megrendezte az Eredetet, de DiCaprio kalandja semmi ahhoz képest, amit a Paprikában művelnek. Egymást érik a szürreálisabbnál szürreálisabb jelenetek, a befejezés pedig földöntúli élmény. A képi világ zseniális, a főhős szerethető, és a horrorelemek is jól működnek. Tudtátok, hogy a paprika szó japánul is ugyanazt jelenti, mint magyarul? Egy jó filmhez elengedhetetlen egy kis fűszer, és ezt a receptet a Paprika is sikeresen alkalmazza.

8/10

IMDb | mafab