Takashi Miikét egy elképesztően túlértékelt rendezőnek tartom, és főként akkor akadok ki a legjobban, ha Ázsia (vagy Japán) legjobb rendezőjének van kikiáltva. Rendben, a legtöbb filmjének alapötlete remek, de Miike egyszerűen képtelen rendezni és történetet mesélni, és természetesen nem azt várnám el, hogy a számba rágja a mondandót, vagy pofonegyszerű legyen a cselekmény, de azért az egymásra pakolt, koncepció nélküli jeleneteket túlzásnak tartom. Ne is legyen egy lapon említve olyan géniuszokkal, mint Park chan-wook vagy Jee-woon Kim, akik lassan csörgedező, idegtépő feszültséget adagolnak, akár három órán át, hogy a látottak utána a retinánkba égjenek, öncélúság nélkül. Gondoltam, adok Miikének egy utolsó esélyt a Lesson of the Evillel (Aku no kyôten – 2012), hátha izgalmasan tudta vászonra vinni egy sorozatgyilkos tanár történetét.
Takashi Miikeét egy elképesztően túlértékelt rendezőnek tartom, és főként akkor akadok ki a legjobban, ha Ázsia (vagy Japán) legjobb rendezőjének van kikiáltva. Rendben, a legtöbb filmje alapötlete remek, de Miike egyszerűen képtelen rendezni és történetet mesélni, és természetesen nem azt várnám el, hogy a számba rágja a mondandót, vagy pofon egyszerű legyen a cselekmény, de azért az egymásra pakolt, koncepció nélküli jeleneteket túlzásnak tartom. Ne is legyen egy lapon említve olyan géniuszokkal, mint Park chan-wook vagy Jee-woon Kim, akik lassan csörgedező, idegtépő feszültséget adagolnak, akár három órán át, hogy a látottak utána a retinánkba égjenek, öncélúság nélkül. Gondoltam adok Miikeének egy utolsó esélyt a Lesson of the Evil-lel (Aku no kyôten – 2012), hátha izgalmasan tudta vászonra vinni egy sorozatgyilkos tanár történetét.
Seiji Hasumi (Hideaki Itô) óriási népszerűségnek örvendő gimnáziumi tanár, aki angolt tanít. Tipikusan olyan oktató, amilyet mindenki kívánna magának, még a legszárazabb anyagot is el tudja varázsolni és izgalmassá tenni, fellépése bizalomgerjesztő, és tanulói előszeretettel fordulnak hozzá belsőséges, intim problémákkal is. Mikor egyik diáklányát molesztálja az egyik kollégája rögtön segítségére siet és sajátos módon megoldja a dolgot, de egy idő után az osztályának kezd feltűnni, hogy Hasumival nincs minden rendben. Kollégája is elkezd nyomozni múltja után, és egészen megdöbbentő dolgokat talál, viszont azzal nem számol, hogy Hasumi veszélyesebb, mint bárki gondolná és okos manipulációval mindenkit eltakarít az útból, aki zavarja, legfőképpen a tiszteletlen, szabályszegő diákokat.
Most Takashi Miike igazából mit akart kihozni ebből az alapjáraton remek szituációból? A saját Battle Royale-ját, ahol az osztályfőnök megelégelte a renitens gyerekeket és megleckézteti őket? Vagy egy Japán psychot az amerikai mintájára, ahol a köztiszteletben álló ember álcája mögött egy mániákus sorozatgyilkos rejtőzik? Talán mind a kettőt, de akkor mégis hogyan gondolta, hogy egy ázsiai filmbe beleszövi teljesen feleslegesen a skandináv mitológia egy szegmensét? Ha szimbólumnak szánta, az se jött össze, hiszen magyarázat nélkül maradt. Ismét a jól „bevállt” Miike filmet láthattam, gyönyörű operatőri munka, érdekes alapkonfliktus, egészen jó színészek, az elején fezsült atmoszféra, ami másfél óra után érdektelenségbe és unalomba fullad, jól megválasztott zene, egymásra dobált ötletek, amiket nem fűz össze, múlt – jelen – álom teljes összekutyulása, és az utolsó húsz perc nyakon öntése több liter vérrel. Én végeztem Takashi Miikeével, soha többé nem fogom megnézni a filmjeit, majd talán akkor, ha hozzáértőbb mesélők felújítják azokat.Takashi Miikeét egy elképesztően túlértékelt rendezőnek tartom, és főként akkor akadok ki a legjobban, ha Ázsia (vagy Japán) legjobb rendezőjének van kikiáltva. Rendben, a legtöbb filmje alapötlete remek, de Miike egyszerűen képtelen rendezni és történetet mesélni, és természetesen nem azt várnám el, hogy a számba rágja a mondandót, vagy pofon egyszerű legyen a cselekmény, de azért az egymásra pakolt, koncepció nélküli jeleneteket túlzásnak tartom. Ne is legyen egy lapon említve olyan géniuszokkal, mint Park chan-wook vagy Jee-woon Kim, akik lassan csörgedező, idegtépő feszültséget adagolnak, akár három órán át, hogy a látottak utána a retinánkba égjenek, öncélúság nélkül. Gondoltam adok Miikeének egy utolsó esélyt a Lesson of the Evil-lel (Aku no kyôten – 2012), hátha izgalmasan tudta vászonra vinni egy sorozatgyilkos tanár történetét.
Seiji Hasumi (Hideaki Itô) óriási népszerűségnek örvendő gimnáziumi tanár, aki angolt tanít. Tipikusan olyan oktató, amilyet mindenki kívánna magának, még a legszárazabb anyagot is el tudja varázsolni és izgalmassá tudja tenni. Fellépése bizalomgerjesztő, és tanulói előszeretettel fordulnak hozzá bensőséges, intim problémákkal is. Mikor egyik diáklányát molesztálja az egyik kollégája, rögtön segítségére siet, és sajátos módon megoldja a dolgot, de egy idő után az osztályának kezd feltűnni, hogy Hasumival nincs minden rendben. Kollégája is elkezd nyomozni múltja után, és egészen megdöbbentő dolgokat talál, viszont azzal nem számol, hogy Hasumi veszélyesebb, mint bárki gondolná, és okos manipulációval mindenkit eltakarít az útból, aki zavarja, legfőképpen a tiszteletlen, szabályszegő diákokat.
Most Takashi Miike igazából mit akart kihozni ebből az alapjáraton remek szituációból? A saját Battle Royale-ját, ahol az osztályfőnök megelégelte a renitens gyerekeket és megleckézteti őket? Vagy egy Japán pszichót az amerikai mintájára, ahol a köztiszteletben álló ember álcája mögött egy mániákus sorozatgyilkos rejtőzik? Talán mind a kettőt, de akkor mégis hogyan gondolta, hogy egy ázsiai filmbe beleszövi teljesen feleslegesen a skandináv mitológia egy szegmensét? Ha szimbólumnak szánta, az sem jött össze, hiszen magyarázat nélkül maradt. Ismét a jól „bevált” Miike-filmet láthattam: gyönyörű operatőri munka, érdekes alapkonfliktus, egészen jó színészek, az elején feszült atmoszféra, ami másfél óra után érdektelenségbe és unalomba fullad, jól megválasztott zene, egymásra dobált ötletek, amiket nem fűz össze, múlt-jelen-álom teljes összekutyulása, és az utolsó húsz perc nyakon öntése több liter vérrel. Én végeztem Takashi Miikével, soha többé nem fogom megnézni a filmjeit, majd talán akkor, ha hozzáértőbb mesélők felújítják azokat.
Szerintem: 5/10