A ma bemutatni kívánt ázsiai művek kissé gondot okoztak a cikk megírása előtt, mert bár én régebben már láttam ezt a három rövidfilmből álló antológiát, nem tudtam, hogy az egyik darabot kiadták ugyanezen a címen, egy alcímmel megtoldva, egész estésként, s mikor próbáltam információt gyűjteni, ráleltem még egy antológiára, melynek ugyanaz a címe, mint a második részé, mégis előbb készült. Az e heti ázsiai alkotás nem más, mint a 2004-es Extrém esetek (Saam gaang yi/Three…extremes), melyet szerkesztőtársammal, Nomaddal fogok bemutatni, jövő héten pedig az antológia második része jön, a 2002-es Extrém esetek 2 (Saam gaang/Three…extremes II). Mindkét gyűjtemény abból a célból jött létre, hogy egy-egy ázsiai ország neves rendezője készítsen egy történetet, melyeknek abszolút nem kell egymáshoz kapcsolódniuk.

A nyitóepizód Japánból származik, nem mástól, mint a metaforák ázsiai atyjától, Takashi Miikétől, akinek szerintem legjobb horrorját, a Meghallgatást múlt héten tárgyaltuk ki. A Meghallgatás, ahogy Nomad fogalmazott, egy gyerekmese az itt bemutatott Dobozhoz (Box) képest. Amit itt 40 percben látunk: egymást követő, hallucinációs képek sora, melyeket tényleg abszolút úgy rak össze, úgy értelmez a néző, ahogyan akar. De vajon jó ez a fajta történetvezetés, allegorikusság, ami Miike mániája?

Történetünk főhőse Kyoko (Kyoko Hasegawa), aki egy sikeres regénysorozat írójának tudhatja magát, de szerkesztőjétől kapott ajándéka feltépi régi sebeit, és visszatérő álma, hogy nejlonba húzva, egy apró dobozba zárva elássák, újra felidézi gyermekkorának tragédiáját. Valaha volt egy húga, akivel együtt lépett fel, egy vándorcirkusz keretén belül, fő számuk pedig, több nyakatekert figura mellett, egy apró dobozba való bemászás volt. Sajnos egy baleset mindkettejük jövőjét meghatározta…

{spoiler}

Úgy gondolom, ami ebben a történetben egyértelmű, az az, hogy Kyoko közvetve, de megölte ikertestvérét, Shokót gyermekkorukban, féltékenységből, mivel Shoko élvezhette a cirkuszigazgató megkérdőjelezhető figyelmét. A gyermekmolesztálás motívuma ismét visszatér Miike ezen alkotásában, de valahogy ezúttal abszolút szenvtelenül kapjuk meg ezt a provokatív vonalat, nem úgy, mint a Meghallgatás esetében, ahol mintegy kiváltó okként szerepelt az őrületben.

{/spoiler}

Hangulatát tekintve teljesen helytáll ez a szegmens, zenei aláfestés, dialógusok szinte alig vannak, néhol, visszatérően a zenedoboz fokozza a nyomasztó atmoszférát, ahogy a hallucinációk és álomképek is, melyek rendkívül jól vannak kivitelezve. Műfajilag felsorakoztat több elemet is, kezdve a horrortól, át a drámán, egészen a kísértethistóriákig, de sajnos a tempója és keszekuszasága miatt nem tekintem a gyűjtemény legjobb darabjának. Úgy gondolom, az, hogy Miike ennyire képiesen ábrázolja a cselekményt, rábízva mindent a befogadóra, nem saját művésziességéről tanúskodik, hanem a forgatókönyv ziláltságából adódik, hogy ötleteit csak úgy egymásra pakolja, a történetet pedig nem íveli. Mindezek mellett az epizódra szerintem a legjobb szó: érdekes.

Szerintem: 6/10

Az Extrém esetek második története a Gombócok (Dumplings), ami abszolút kedvencem a gyűjteményből, és rendkívül megörültem, hogy pont ezt az epizódot bővítették egész estésre. Nagy meglepésemre nem, hogy unalmasabb a kibővített változat, de olyan, eddig kivágott részletek kerültek bele, melyek megváltoztatták az eddig ismert cselekmény végkifejletét, ami szerintem jobban sikerült, mint az antológiában bemutatott.

A történet egy közel két évtizede keringő városi legendát dolgoz fel, amit sajnos rendkívül sokan tekintenek valódinak, és a kínai népet – és a film is innen származik – előszeretettel azonosítják ezekkel a tettekkel. Az egész pletyka alapjául Zhu Yu, kínai neoavantgárd művész 2000-es, shanghaji művészeti fesztiváljának performansza szolgált, mely az Emberevő címet viselte. A férfi magzatnak tetsző húst fogyasztott el, amit állítása szerint egyetemekről szerzett be. Állításának igazságát nem tudjuk, de nem valószínű, hogy emberhúst evett, mivel Kínában a kannibalizmus illegális, és súlyos büntetést von maga után, ugyanolyan tabu, mint Európában. A művész célja a sokkolás volt, illetve a társadalom kifigurázása, mivel Kínában a népességszabályozás miatt az abortuszok száma magas, és a csecsemők között is a fiúgyermek számít értéknek. Azóta is többször feléled a pletyka, és keringi körbe a netet, hogy a kínaiak előszeretettel fogyasztanak magzatból készült levest gyógyulás, fiatalodás érdekében. Ez nem igaz. A kannibalizmus, ahogy már a spanyol rovatom egyik darabjában megírtam, egyidős az emberiséggel, s bizonyos kultúrák az ellenség elfogyasztását spirituális újjászületésnek tekintették, miszerint a legyőzött tulajdonságai beléjük szállnak.

Ebből a rendkívül provokatív témából merített Fruit Chan rendező is. A nyitójelenetben egy fiatal, rendkívül szép nőt láthatunk, ahogy ételhordóval átsétál a vámhatáron. Hitchcock Szédülésében láthattunk ilyen megoldást, arra nézve, hogy kimondatlanul is tudjuk az első pillanattól kezdve, valami olyat látunk, ami illegális; kíváncsiságunk azonnal felkel. Mei (Bai Ling) híresen jó gombócokat készít, elképesztő áron, törzsvendégei pedig egytől egyig gazdag, középkorú emberek, akiket nem tántorít vissza, hogy illegális szolgáltatást vesznek igénybe. Mei nemcsak házi kifőzdét vezet, de abortuszok lebonyolításában is segédkezik, és ő bizony mindent megbecsül, ami „munkájának” végterméke. Minden feldolgoz, a két tevékenységét pedig előszeretettel keveri és egyesíti, üzletfelei szépségének érdekében. Új vásárló keresi fel egyik nap, Mrs. Li, aki régen neves sorozatszínésznő volt, de férje mostanában inkább keresi a fiatal lányok társaságát, mint az övét, és bármire képes azért, hogy visszanyerje fiatalságát. Nem érdekli sem az ár, sem pedig az, hogy milyen titkos összetevő váltja ki a fiatalító hatást.

A Gombócok gyomorforgató, nem tagadom, az összetevőket, elkészítésüket premier plánban látjuk, de nem tekintem öncélúnak ezt, mivel a cél a sokkolás és a görbe tükör mutatása a hiúságnak. Minden egyes szereplőnk a végletekig nárcisztikus, önnön képük szépsége, hajdani fiatalságának visszanyerése az első, semmi nem számít ennek érdekében, bárkin, bármin átgázolva, bármi áron el akarják ezt érni. Egyedül talán Mei karaktere az, aki elgondolkodtatja a nézőt, mert szenvtelensége, természetessége és könnyedsége, ahogyan munkáját végzi, megkérdőjelezi szándékait, hiszen szerinte ő abszolút a jót szolgálja, és csupán segítséget nyújt minden téren. A színészi munka kifogástalan, főként a női főszereplők részéről, és úgy gondolom, ez a legszélsőségesebb része a gyűjteménynek, de nem véletlenül.

Szerintem: 8/10

Levente

A harmadik szegmenst a jól ismet dél-koreai rendező, Park Chan-wook vezényelte le. A Cutra, azaz magyarul Vágásra keresztelt háromnegyed órás törénetben egy rendező tortúráját követhetjük végig, mikor is egy számára ismeretlen férfi a saját stúdiójában foglyul ejti feleségét és őt magát is. Az elrabló különböző feladatok végrehajtására kényszeríti a férfit (például hogy nevettesse meg), sikertelenség esetén pedig a feleségen csattan az ostor: fogvatartójuk minden ötödik percben levág egyet a nő zongorához ragasztott ujjaiból. Lassan persze a rendező rájön, kivel áll szemben, és hogy a férfi mégsem annyira ismeretlen, ekkor azonban elérkezik az utolsó feladat: fojtson meg egy kisfiút, ha életben akarja tudni feleségét.

A 3 rövidfilm közül ez a legérthetőbb, leglineárisabb, és számomra a legjobb is. Történetében számos hasonlóságot mutat a jól ismert Fűrésszel, sokan annak ázsiai verziójaként emlegetik, amiben ha belegondolunk, van igazság: a fogva tartott emberek, a megoldásra váró feladatok, sikeretelenség esetén a következmények. Persze koppintásról távolról sem beszélhetünk, mindössze egy érdekes párhuzam vonható a két alkotás között.

Chan-wook többször is bizonyított már, és csalódni ezúttal sem kell benne. Gyakran szereti elhúzni a történeteit, alaposan kibontani őket, erre azonban az idő rövidsége miatt most nem volt idő, így egy végig pörgős és izgalmas filmet kapunk. A rövidsége ellenére több fordulatot is sikerült belesűrítenie, mint kiderül, senki sem az, akinek látszik, lehetetlen fekete-fehérben látni a karaktereket (egyébként ezt a trükköt is előszeretettel szokta alkalmazni a rendező úr). A színészi játék kitűnő, a három főszereplő között teljes az összhang, így egy pillanatra sem zökkenünk ki a történésekből.

Ha valamibe bele kéne kötnöm, persze azért sikerülne. Egyrészt a komikusabb jelenetek nekem abszolút nem hiányoztak, de szerencsére nincs belőlük sok. Másrészt pedig a befejezéssel nekem vannak fenntartásaim, mi tagadás, nekem egyáltalán nem tetszett. De ezeket leszámítva nagyon kellemes 45 percet képes nyújtani a Cut, amiben nincs hiány drámából, vérből pedig még annyira se. Akik egy egyszerűbb, ámde mégis ízig-vérig ázsiai horrort szeretnének látni, azoknak a Cut egy tökéletes választás.

Értékelés: 7.5/10

Nomad

IMDb | mafab