Ehhez is elérkeztünk. Egy teljes év után az Ázsiai extrém rovat utolsó darabja következik, az év utolsó napján. Valami emlékezetes filmmel szerettem volna elbúcsúzni a kontinenstől, és a No Tears for the Dead (U-neun nam-ja) jó választásnak tűnt, többek között azért is, mert Min-hee Kim, A szobalány káprázatos Hideko grófnője a főszereplő, és Jeong-beom Lee előző rendezésével, a Bácsival emlékezeteset nyújtott.

Harmadik filmjében a dél-koreai rendező ezúttal nyugatra kalauzol bennünket, Amerikába, ahol egy pénzmosó és emberkereskedő jakuza offshore számláit próbálja meg eladni egy koreai férfi, az üzletet viszont a jakuza csoport egyik kiváló tagja hiúsítja meg, kivégezve minden jelenlévőt. A tűzharcban véletlenül egy kisgyermek is életét veszti, az eseten pedig gyilkosa, Gon (Dong-gun Jang) nem tudja magát túltenni. Ráadásul félig-meddig elszúrta a küldetését, mivel a file-t, amin a számlák voltak, az utolsó percben elküldték három ügynöknek, akiket Gonnak ki kell iktatnia, hogy visszaszerezze a több milliót érő adatokat. Az egyik személy viszont nem más, mint a meggyilkolt kislány édesanyja (Min-hee Kim), akinek fogalma sem volt, arról miféle üzletekbe keveredett bele férje, belerángatva a gyereküket is. Az asszonynak menekülnie kell a gyilkos jakuzák elől, akiktől a rendőrség sem tudja megvédeni, Gonnak pedig el kell számolnia lelkiismeretével, ami azt eredményezi, hogy bajtársaival száll szembe, és megpróbálja megmenteni a nő életét.

Jeong-beom Lee ezúttal nemzetközi stábbal dolgozott együtt, de megőrizte a dél-koreai akcióthrillerek minden értékét. A nyitány kellően mellberúgott, alapjáraton a gyermekek explicit halála tabunak számít filmes körökben, a rendező pedig úgy mutatta be, hogy egy pillanatra sem vált öncélúvá, csak hihetetlenül megrázóvá. A filmet természetesen Min-hee Kim miatt kezdtem nézni elsősorban, aki szerencsére főszerepet tölt be, és bár először azt gondoltam, hogy lesz egy nagy csavar, mivel nem úgy tűnik elsőre, hogy nem rázzák meg a történtek, de a flashbackekkel tarkított cselekmény előrehaladtával tökéletes alakítást nyújt, a gyász minden fázisában, kezdve a tagadástól az elfogadásig. Teljesítménye rendkívül elismerendő, a film felénél már úgy éreztem, hogy nem tudja egyszerűen tovább tépni a lelkem a szenvedése.

A tragikus dráma mellett egy nagyon pörgős akcióthriller bontakozik ki, Gonnal az élén, aki szembeszáll saját csapatával, családjával, hogy törlesszen a bűneiért. Már a Bácsiban is remekbeszabott jeleneteknek lehettem tanúja, de a No Tears for the Dead még egy lapáttal rátesz, és rendkívül élvezhetővé tette számomra az eddig nem igazán kedvelt akció műfaját. Dong-gun Jang szerepre való felkészülése során fizikai kiképzésen is részt vett, hogy hihetetlenül profi harcmozdulatai a legélethűbbek legyenek, valamint adoptálók feljegyzéseit olvasta, hogy megismerje a szülői oldalt is. Bár a történet jóval lineárisabb, a néha furcsán ugráló visszaemlékezések között is, mint más dél-koreai filmtársai, végig feszült és érdekes marad, a főszereplő nőért a körmömet le tudtam rágni. Az operatőri munka és a zeneválasztás kifogástalan, mindezek fényében pedig lelkesen tudom ajánlani a film megtekintését Dél-Korea rajongóinak.

Az Ázsiai extrém rovatot ezennel lezárom, és egy időre elbúcsúzom a kontinens alkotásaitól, ami nem jelenti azt, hogy nem lesz több darab az oldalon, csak már nem fognak a rovathoz tartozni. A több mint hatvan általam látott ázsiai film alapján pedig jövő héten elhozom a személyes top 10-es listámat, megkoronázva ezzel a rovatot.

9/10

IMDb | mafab