Úgy leülni egy film elé, hogy se a szinopszist nem olvastam, sem az előzetest nem néztem meg, mindig hazárdjáték, mert hogyha nem tudom, miről szól, de nem is kelti fel maximum fél óra után az érdeklődésemet, akkor nem fogom végignézni. A legtöbb esetben azonban a fordulatok megteszik a maguk hatását, és jó élménnyel leszek gazdagabb. A 2015-ös Backtrack is az utóbbi kategóriához tartozik, s bár közel sem volt tökéletes, szerencsére egy jó misztikus thrillert-horrort láthattam.

Egy éve, hogy a pszichiáter Peter (Adrien Brody) és felesége elvesztették kiskamasz korú lányukat. Próbálkoznak a továbblépéssel, még otthont is váltottak, de mindkettejüket kínozzák a szörnyű emlékek. Peter munkájába menekül, jól menő pszichiáter, rengeteg pácienssel, de maga is kezelésre szorul, a segítséget pedig régi tanára és barátja nyújtja, Duncan (Sam Neill). Egyik este Peterhez szokatlan vendég jelentkezik be: egy kamaszkorú kislány, aki egy szót sem szól, mégis hisztérikusnak tűnik, és szinte pár percen belül el is tűnik. Ezután az eset után többször is feltűnik a kislány, ahogy régi betegek is, akikben egy közös van: egy múltbéli tragédia, Peternek pedig vissza kell emlékeznie mindenre, hogy önmagán és a páciensein is segítsen.

Próbáltam nagyon felületesen ismertetni a tartalmat, ügyelve arra, hogy semmi konkrétumot ne spoilerezzek el, és bár egyes fordulatok kiszámíthatóak, a végső csavar azért meg tudja döbbenteni a befogadót, és a film is átcsap pár percre egy más műfajba. Talán jobb lett volna, ha megtartják ezt a váltást, és inkább úgy görgetik tovább a cselekményt, de amilyennek tervezték a készítők ezt a filmet, annak korrektül megfelel. A hangulat nyomasztó és magával ragadó, felkelti az érdeklődést, a rövid játékidő miatt pedig nincsenek üresjáratok. A főszereplő kellően kidolgozott, átérezzük a fájdalmát, és jól van bemutatva a benne zajló folyamat, hogy sokáig mi sem tudjuk eldönteni, hogy valóban lesz-e végkimenetele a nyomozásának, vagy csak kezd beleőrülni az emlékekbe.

A színészi teljesítménnyel abszolút nem volt gondom, nagyon jó volt újra látni Robin McLeavyt, aki az elképesztő The Loved Onesban nyújtott teljesítményével írta be magát a horrortörténelembe, és itt is kellemes volt nézni, remélem, még nagyon sokra fogja vinni. Egyedüli negatívumként a jump scare-eket tudnám mondani, ami kicsit adódik a műfajból is, mégsem gondolom úgy, hogy kötelezően kellene elsütniük a készítőknek ezeket a klisés jeleneteket, mikor van, hogy egy állókép, a hangulat, vagy csak egy remek kameramozgás ijesztőbbé teszi a filmet, mint egyszer-kétszer bevillanó jelenetek. Összességében tudom ajánlani mindenkinek, én nem csalódtam, remélem, ti sem fogtok.

Szerintem: 6/10

IMDb | mafab