Köszönjük Urseste-nek a novellát!

Lelkek sötétjéből feltörő sokcsápú szörny, mi éhezik. Éhes a húsra, bőrre, ami törékeny valónknak magja. Esszenciája az embernek, a rothadó teremtmény lesben áll, mikor csaphat végre le. Teremtmény eme szörny, de ki alkotta? Ki formálta alaktalan, undorítóját? Isten vagy ember? A nagybetűs Isten… Nem ám valami létrehozott bálvány, nem ám a százméteres szobor, melyet állítunk, hogy imádatunknak tárgya legyen! Ezt a gyarló tette, a lény lecsap, s belerág az elevenbe. Felüvölt, jajgat, de mindhiába, mert sajátja támadt ellene. Ezt érezheti Ő is, mikor elfordulunk Tőle? Lehet-e egyáltalán esetében érzésekről beszélni, nem ember, Isten ő.

Csúszós, izmos csápok szorongatnak, levegő után kapsz, de mindhiába, nem ereszt, csak egyre erősebben ölel át. Vergődsz, még erőd maradékával küzdesz ellene, de a remény, melyet egykor úgy tápláltál, mint a kohót szokás oxigénnel, ott van. Adsz neki, amit megkíván, de nem elég, s egyre jobban éget belülről. Egyre többet akar, de nem tőled ám, hanem belőled. Eleszi mindazt, mi azzá tesz, mi vagy, s te mosolyogva nyújtod át neki, azokért a röpke másodpercekért, mi boldogságot ígér. A remény lecsap, vergődik benned, akar téged, mellkasodban érzed. Szájadat mosolyra húzza az érzet, mit kelt benned, s te ezért képes vagy őt éltetni. A bálvány, a magas szobor megszületett. Kezed alkotta meg, árnyékában viszont rettegsz. Félsz a szemektől, mik úgy néznek rád, mintha tudnának mindent. A mozdulatlan arctól, mely ridegségével bűnödet erősíti. Ez a lényeg! A szörny van benned!

Ott van, midőn felkelsz… Hovatovább, álmodban sem hagyja nyugtod meg, miközben az lenne birodalmad, egyedül ott élhetsz. Élhetnél csupán, hisz már azok sem a tieid… Mindent elvettél magadtól! Elnézést, nem te, hanem azok a lények, melyeket megteremtettél önmagad pusztítására. Miért rísz hát, ha azt teszik, mire születtek? Miért panaszkodsz, miközben ez volt kívánságod? Lehet, akaratlan tett volt csupán, de ott vannak benned, onnan nem tud a szobor szabadítani. Könnyeket morzsolsz öregbedő ujjaid között, ránézel, s elgondolkodsz. Újabb heg tűnt fel kezeden, legyintesz egyet, s sírsz tovább. Majdnem olyan jó ez, mint a szerek, mivel mérgezed tested, hogy elindítsd azt a kémiai választ agyadban, melyet régen boldogságnak neveztél. Mikor volt már… Még mindig illúzióid kergetője vagy, vadászol rájuk, miközben kezed is elég volna, elkaphatnád, ott vannak előtted. De ehelyett becsukott szemmel, hátrakötött karokkal űzöd, mert a hang győzköd, hogy ne add fel. Érezd, mit látok; kezeden nincsenek kötelek, egyikkel fogod másikat, szemeden pedig nincsen semmi, csak összeszorítod őket. Nem mered kinyitni, mert akkor válna világossá, hogy szellemképet kergetsz, áttetsző, itt-ott eltünedező törékeny tüneményt, mit elérni sosem fogsz, ehelyett futsz tovább. Lábaidon már kifakadtak a régi sebek, fájdalom hasít végig benned, de mész és mész, mert azt sugallják, hogy ezt kell tenned… Hogyan állhatnál ellent? Hogyan mondhatnál nemet? Természetedre nincs valami gyógyír, te magad vagy a betegség!

Az őrület torkában elfekszel kényelmesen a kilométeres hajsza után, meleg bársonyossága körülvesz némán. Észre sem veszed az önmagadra rótt tehetetlenségben, hogy egyre lejjebb kerülsz ütemes mozgásban az őrület gyomrába, hol majd erős savval megemészt, majd kiköp, mint egy idegent. Csecsemőként csüggenél rajta tovább, de nem jó szülő ő, eldob, miután megemésztett. Szopnád még csecsét, melyből éltetőnek hitt tej helyett, ürmöt szívsz lényedbe, de oly édes és sűrű, mint a méz, ellenállni nem tudsz neki. Néha azért megsimogat, dédelgetésnek hiszed, gügyög, ha kell, hogy szívd csak, szívd! Gondolataid körülötte forognak, éjedben ő a lidérc, de csillogó kövekkel borított ruhában jár, angyalnak hiszed. Parancsolja neked, tedd hátra kezed, csukd be szemed, s üldözd azt, mit marionett mesterként lógat fel előtted. Illúziók mesterével állasz szemben, térdre borulsz, nyálas csókot nyomsz ocsmány lábára, s hiszed, ettől jobb lesz neked.

Fájdalomba taszítod magad, nem tudod, kit kövess, oly sok mester volt már bálványolt éltedben… Egymást váltották, te magad választottad meg elnyomó diktátorod, te magad állítottál szobrot véres verítékkel kongó lélektéren, s ujjongtál mikor üvöltve adták elő legújabb eszményüket, sajátoddá tetted. Valamikor érzed, hogy nem jó ez így, de agyad elborítja a köd, mint a kéjgáz, te pedig örülsz a zsibbadt ténfergésnek, mert nem kell döntened mi a jó, s mi a rossz. Hogyan is dönthetnél, miközben csonk vagy csupán eme bálványok talpán… Eltaposnak, tapsolsz, üdvrivalgásban törsz ki, örömkönnyek szöknek szemedbe, miközben elviselhetetlen kín marcangol testedben. Ennek a kornak vagy gyermeke, alakítanád saját jövőd, de szobraid, melyeket te faragtál ki, megálljt parancsolnak, mondván; elég! Mint mindig, meghúzod magad, kezed tördeled, izzadság szivárog pórusaidból, megtörlöd magad, s fejet hajtasz.

Istened szomorúan szemléli világod, melyben neki nincs helye. Kiáltozva hajtogatod, mint mantrát, hívő vagy, hiszel benne, mért nem segít hát? Kinyújtaná kezét, de szörnyeid lerágják azokat, észre ne vedd, hisz akkor ki maradna nekik?

Felriadsz lidérces, félelmes álmodból, melyben megerőszakoltak, zihálva kapkodsz lég után, de hörgőid szorulnak a puha, rózsaszín tüdőben. Álom volt csupán, képzet… Nyugtatod magad, teremtményeid ott vannak mögötted, halott szemeikkel rajtad kacagnak, értik azt, mit te nem.

Perceid lassún vánszorognak szorongásod óráján, depressziód nyugtat, legföljebb megölöd magad. Lelked maradványa még küzd halandó testedben, érzi az erőszakot, mit rajta követsz el, de nem szól. Nem is hallanád, füledbe dugtad eszméidet, szörnyeid erős marokkal tartják bent. Rettegésed tetőfokára hág, akkor jön az őrületanyád, felkínálja rothadt kebelét, szipogva, de örömmel simulsz hozzá. Bűz árad belőle, de kedves néked ez, nem ismersz más szagot, csak ezt… Ez volt első, mikor kijöttél a világra, s ez lesz utolsó, ha hagyod. De hogyne hagynád? Hisz bálványaidban hiszel, orgiákat rendezel nekik, lerészegedsz hazug szóktól, tekinteted üres, de vigyorra rántják szád, éles pengével szabják át arcod. Emiatt tűnik olybá, hogy boldog vagy, mosolyogsz, miközben nyeled a vért, mi önnön sebedből szivárog beléd…

A festmény Leonor Fini, La victime est reine című munkája.