Vannak olyan filmek, amiket egyszerűen nem lehet megunni. Még akkor sem, amikor pontosan tudjuk a csavart. Egyszerűen annyira jól összejött a rendezés, a forgatókönyv, a zene és a színészek játéka, hogy újra és újra meg tudjuk nézni az adott filmet. Egy erotikus thriller esetében különösen nagy eredmény ez. Előre megjegyzem, hogy: nem, nem amiatt a jelenet miatt érdemelte ki az Elemi ösztön a kultstátuszt.

Nick Curran nyomozó nem egy makulátlan alak. Elég komoly gondjai vannak, pszichológushoz kell járnia és a testület sincsen tőle oda. Társával egy olyan ügyet kapnak, ami igencsak felkorbácsolja az indulatokat és az érzelmeket. Egy rocksztárt holtan találnak otthonában. Egy jágvágóval szúrták halálra. A nyomozók el is jutnak egy titokzatos, szuperszexi írónőhöz, Catherine Tramell-hez. Első látásra nagyon egyszerű az ügy, ám aztán jönnek a csavarok.

Paul Verhoeven igazán maradandót alkotott ezzel a filmjével. Kezdjük ott, hogy nagyon ügyesen játszanak a nézőkkel. Az, hogy Catherine-t annyira nyilvánvalóan bűnösnek mutatják tökéletesen elbizonytalanít mindenkit. Mert olyan nincs, hogy egy sorozatgyilkos kiléte ennyire egyszerű legyen. Meg hát nő is és lehet a körülmények áldozata. Joe Esterhas tökéletesen ismeri a krimi műfaját és nagyon jól alkalmazza a műfaj eszközeit. Ahogyan haladunk előre a történetben a nyilvánvaló egyre bizonytalanabbá válik, miközben azért csak vissza-visszatérünk a kiindulóponthoz. A néző saját magával vitatkozik az egész játékidő alatt, hogy aztán a legutolsó képsorral kapjon egy jégcsákányt a mellébe. Ám valahogy még ekkor is ott marad egy kérdőjel...

A karaktereket jól írták meg, nagyon jó a kontraszt, ami mentén haladnak és tökéletesen választották meg a főszereplőiket. Michael Douglas és Sharon Stone párosa zseniális. Csak úgy izzik körülöttük a levegő, tapintható a feszültség, minden mozdulatuk hiteles. George Dzundza és Jeanne Tripplehorn (ő egy kicsit kaphatott volna nagyobb teret) is telitalálat volt. Bírom Gus beszólásait. :)

Sokkal több lett az Elemi ösztön egy átlagos erotikus krimi-thrillernél, méghozzá amiatt, hogy tökéletesen alkalmazzák ennek a zsánernek az elemeit. Az erotika is a helyén van, ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az egyik legbotrányosabb villantást meg tudták úgy csinálni, hogy ne váljon öncélúvá. Tramell karakterét úgy írták meg, hogy hitelessé tudják tenni ezt a jelenetet (amellett nyilván, hogy tényleg botrányos és bizony a VHS-korszakban elég sok videókazetta végét okozta az, hogy folyton visszatekerték ide a szalagot :) ). Egyszóval: az erotikát is szépen építik be a történetükbe, nem éreztem azt, hogy na, most jön a kötelező hancúr és csak emiatt rakták bele az adott jelenetet a filmbe.

Azt viszont elismerem, hogy vannak sutaságai is a forgatókönyvnek (még akkoris, ha Joe Esterhas tényleg maradandót alkotott). Jól építik ugyan fel a gyanúsítottak körét, teljesen hihetőek a magyarázatok, de van benne egy-két logikai bukfenc és kidolgozatlan szál. A DNS teszt hiányáról meg már ne is beszéljünk, amivel egyáltalán nem foglalkoztak.

Mégsem tudok haragudni emiatt és nem is rontja az élményt. Leginkább azért, mert a film nézése közben eszembe se jutnak ezek. Egyszerűen csak beszippant a film (mint ahogyan Nick tolja be a kokót jobb-rosszabb napjain). A történet csavaros, a női karakterek végre nem biodíszletek, hanem a férfiak egyenrangú partnerei. Sőt, sokszor jóval okosabbak és minden esetben veszélyesebbek. A férfiak nem pusztán macsók, hanem láthatjuk őket esendőbbnek is. A zene pedig zseniális, Jerry Goldsmith tökéletesen eltalálta a dallamokat. Ugyan, szerintem Sharon Stone nem ebben a szerepében a legjobb (hanem a Casinoban), de a második helyet az alakításai listáján az Elemi ösztön foglalja el. Időtálló, feszültséggel, játszmákkal, izgalommal és fülledt erotikával teli film lett Paul Verhoeven alkotása, ami sokkal több egy botrányfilmnél.

IMDb | mafab