Társas lények vagyunk. Még a legzárkózottabb ember is kötődik valakihez élete során. Még a mizantróp – még ha tagadja is maga előtt – is érez, kapcsolatokat keres és épít. Nem tehetnek máshogy. Belénk kódolt igény. Felülírhatatlan, megkerülhetetlen és örök. Az egymás iránt táplált érzelmeink és mélységes kötődésünk legcsodálatosabb manifesztációja pedig csakis a szerelem lehet. A szerelem, ami valódi varázslat. Képes szinte megállítani az idő folyamatosan őrlő kerekeit, a tomboló vihart lágy szellővé enyhíti, a szürkeséget színekkel tölti meg. Mindenre képes, amire csak vágytunk és talán valaha is vágyhatunk. Szárnyakat képes adni vállunk helyére és magasra emel, korlátok, kérdések és kételyek nélkül. Azonban sajnos nem tart örökké. A tűz lassan kialszik. Mi pedig vagy küzdünk, és választottunk oldalán folytatjuk utunkat, vagy egyszerűen feladjuk. Hiszen mi értelme lenne küzdeni. Nem érdemli meg. Ez az egész nem éri meg. Könnyebb lesz így. Hiszen vár a világ és a nagybetűs ÉLET. Talán jól döntünk, talán nem. Aztán hetek, hónapok és évek telnek el. Idősebbé és ezáltal bölcsebbé is válunk és rájövünk, hogy ott és akkor hibáztunk. Olyan dolgot vágtunk el, ami többet is ért volna. Sokkal többet. De nem álltunk készen, nem harcoltunk. Hittük, hogy a könnyebb út egyúttal a helyesebb is. Gyakran érezhetjük így és eljátszhatunk a gondolattal, hogy mit áldoznánk fel azért, hogy azt a csodát, azt a szerelmet újra átélhessük egykori szerelmünk oldalán? Van-e túl nagy ár, amit már nem lennénk hajlandóak megfizetni? Fájdalmas kérdések ezek, amelyek idővel elkerülhetetlenül a húsunkba vágnak. Hiszen egyre csak keressük a kötődést, az érzést, a szerelmet. Azonban valójában Őt keressük. Azt az embert, aki egykor lángra lobbantott, és akivel együtt égtünk a pillanatok örökkévalóságán át. Ha találnánk rá módot, hogy mindig együtt lehessünk vajon lenne-e bármi, amit boldogan ne áldoznánk fel? Ez utóbbi kérdésre ad megdöbbentő választ a Netflix februárban debütált mini sorozata, a Behind Her Eyes.
Louise (Simona Brown), az egyedülálló anya, irodai asszisztensként dolgozik részmunkaidőben. Új főnökével, Daviddel (Tom Bateman), azonban mégis csupán egy véletlennek köszönhetően találkozik egy bárban, ahol az első pillanatban kialakul közöttük a kölcsönös vonzalom, aminek köszönhetően idővel közelebb is kerülnek egymáshoz. A férfi azonban házas és felesége, Adele (Eve Hewson), féltékeny típus, aki David minden lépéséről tudni akar. Ennek köszönhetően köt barátságot Louise-val is. Az asszonnyal azonban valami nagyon nincs rendben és a kéretlen barátságuknak köszönhetően a szerelmi háromszög harmadik tagja olyan világot ismer meg, aminek létezéséről eddig elképzelési sem lehettek…
A fent látható trailer és a rövid történeti áttekintés legalább annyira félre tudja vezetni a nézőt, mint maga az alkotás. A brit pszichotriller ugyanis túlmutat egy átlagos családi dráma jól ismert kulisszáin, ami nem is meglepő, hiszen a sorozat mögött az a Steve Lightfoot áll – producerként és íróként is –, akihez olyan zseniális szériák köthetők, mint a Hannibal és a The Punisher. A „Behind” azonban jelentősen eltér az említett sorozatoktól – bár kétségkívül képes megidézni azok sajátosságait, főképp az álomszekvenciák bemutatásakor. Ez valójában egy szerelmi történet. Fájóan kegyetlen, kétségbeesett és kifacsart, olyan amilyennek gyakran mi is érezzük azt.
Ez a hatás pedig nem lehetne ennyire kézzelfogható a színészek munkája nélkül, akik remek munkát végeznek. Eve Hewson játéka baljós. A képernyőn töltött pillanataiban érezzük a feszültséget, a mélyen rejlő titkokat és az ártó szándékot is. Az ír származású színésznő kiválóan játssza el a féltékeny, valószínűleg pszichiátriai kezelésre szoruló, szerelmes asszonyt. A sorozat legjobbja mégis a Rob-ot alakító Robert Aramayo, aki remekül személyesíti meg a kábítószerek rabságában élő, mégis elképzelhetetlen hatalommal bíró fiatalembert. Jelenléte őszinte és gyakran még vicces is. A széria kulcsfigurájaként azonban sokkal több van benne, mint azt elsőre gondolnánk.
Az alkotással kapcsolatban több vélemény is megtalálható az interneten, amiben gyakran a lezárást kritizálják. Nem értek egyet ezekkel a hangokkal. A történet így vált igazán teljessé. A körforgás folytatódik. Fájdalmasan? Reményekkel teli? Boldogan? Ez csupán nézőpont kérdése. A nézőpont pedig jelentősen függ attól, hogy a néző el tudja-e fogadni a széria természetfölötti aspektusát. Ha nem, akkor ez nem is neki szólt igazán. Amennyiben igen, úgy talán válaszokat kaphat a bevezetőben feltett kérdésekre. Sőt még többre is. Kik vagyunk valójában a párunk szemében? A nehézségek vagy éppen az idő múlása miatt változott valami, ami fontos? Valójában nem. Az igazi érték megmaradt. A legbelsőbb mag, a lényegi érték nem változott. Agyunk azonban egy idő után képes átvenni az irányítást és lekerül szemünkről a rózsaszín fátyol. A világ kifakul, visszaszürkül, és mi úgy gondoljuk ez így helyes. Pedig nem biztos, hogy az. Azt látjuk, amit látni akarunk. Az érzéseink azonban nem racionális alapokon nyugszanak. Még akkor sem ha észérvekkel próbáljuk bizonyítani az ellenkezőjét. Szükségünk van a megerősítésre, az önigazolásra. Pedig a másik nem változott meg, csak az, ahogy mi nézünk rá. Hiszünk a szemeinknek. Hinni akarunk nekik. Azonban hasonló helyzetben nem ezt kéne tennünk. A szívünkre kéne hallgatnunk, hiszen az érzelmek világában a racionalitás mit sem ér…
- Pro
- Egészen elborult happy end ☺.
- Érdekes természetfeletti mellékszál.
- Jól felépített történet.
- Kontra
- A misztikus történeti szálat érdemes lett volna jobban kibontani.
- Néhány néző a történet és nem a jelentés alapján ítéli majd meg.
Pro | Kontra | 82% |
Egészen elborult happy end ☺. | A misztikus történeti szálat érdemes lett volna jobban kibontani. | |
Érdekes természetfeletti mellékszál. | Néhány néző a történet és nem a jelentés alapján ítéli majd meg. | |
Jól felépített történet. |