Fogadjátok szeretettel vendégírónk, Ben Tailor novelláit, a szerkesztésért F.K. felelt.

Már megint megpróbál kiszabadulni.  Érzem, ahogy kaparja a csontjaim, melyek kísérteties csikorgással rázzák meg a szende éjszaka csendjét. Marja a húsom, mely úgy bomlik szét, mint egy foszladozó ruhadarab, mely fennakad egy rozsdás szögön. A testem minden apró pontján érzem az égető lüktetést;  távozni akar belőlem. Ha a lelkem nem tudja megtörni, majd a fizikai valóm elpusztításával éri el sötét célját. A szemgolyóim kipattintva, a legapróbb üregeken át, de akkor is kibújik. Én pedig nemesen ellenkezem.

Az egész életem arra épül, hogyan tudnám magamban tartani, miként lehetséges megfékezni ezt a sötét energiát. Már kisgyermekkoromban is próbálgattam, milyen lehet kiengedni a szellemet a palackból, de idővel megtanultam kontrollálni. Szükséges volt, hiszen a körülöttem élők hamar gyanút fogtak, és elzártak volna a világtól, ha megtudják, mi is vagyok valójában. Most már én is tudom: egy ketrec.

Az én féltve őrzött testem, a bőröm és az alatta rejtőző minden sejtem nem más célból jött létre ezen a világon, mint hogy a bennem lakozó teremtményt kínozza. A tudatom működteti ezt az elképesztő teremtményt, ám idővel önállósága megkopott és már csak azért tartja fent önmagát, mert nem tudja, milyen az elmúlás. Pedig ő meg tudná, meg akarja mutatni.

Az ágyon fekve, a sötétségbe bámulva csak azon gondolkozom el, miért én lettem ennek a véget nem érő háborúnak, a borzasztó csatatere. Milyen okból kifolyólag kellett nekem két fenevad hegyes fogai és éles karmai közé születnem? A vallások szerint az ilyen megpróbáltatások teszik erőssé az embert, azonban amit én érzek, az csak folyamatos gyengülés és az utolsó opciók elvesztése, a szemem láttára. Tapasztalom a lehetetlen gyötrelmeket, és mégsem vélem őket valóságosnak. Egy csapda vagyok.

Ezer és millió gondolat futja át a fejem; villózó képek röpködnek, akár töltények. Puffognak és csattognak hevesen, durrognak és lángolnak –  magam is érzem, hogy égek mindenhol, ahogy ez a két óriás küzd bennem, én pedig csak a konfliktus végét várom. Aztán egyszer csak csend. A láncok csörtető zaja elhalkul és a szörnyeteg vadsága úgy vész el, mint hullócsillag az éjszakai fények áradatában. Mintha előtte nem is létezett volna, visszahúzódik odujába.

Néha úgy érzem, talán azzal vethetnék ennek végre véget, ha határozottan fellépnék, és oldalt választanék. Nem lényeges, mely erő pártját fognám; a szörnyetegét, mely szabadjára akarja engedni sötét valóját eme világra, vagy a sokkal gyengébb, de kitartóbb, visszahúzódó és megalkuvó vak ártatlanságét, mely talán nagyobb kárhozatra ítélne engem. A pusztulás elkerülhetetlen, mértéke pedig kiszámíthatatlan. Az én véleményem már a kezdetek óta nem számít, így talán még ha egyszer eltökélném is magam egy oldal mellett, már az sem számítana.

Így nem tehetek mást, csak lehunyom a szemem, és megpróbálok nem tudomást venni azokról a víziokról, melyekről jól tudom, hogy hamarosan úgyis visszatérnek. Egy kicsit megpróbálom élvezni a csendet, amíg tart, mert a távolban már lehet hallani a vészjósló zaját a bestia morgásának és a végtelen gépek zakatolásának.

#2

A szerencse a legdr ágább kurva, mely viszonzatlan szerelemmel tud csupán szolgálni. Nap mint nap áldozok az oltárán – reményt és boldogságot tölt a szívembe, oly hamar, hogy szinte már el is hiszem, hogy minden vágyam egy szempillantás alatt teljesíthető. Ám az igazság az, hogy én magam sem tudom, mik a vágyaim. Azokban a mámoros és ok nélkül diadalittas percekben csupán materialista  önzőségem kivetüléseit érzékelem; tárgyakba bújtatott örömforrások, a drogom, mely bódulattal tölti el elmém, és melegséggel a fertőzött lelkem.

Aztán ez az örömlány is kimutatja foga fehérjét, mert hiába fizetsz neki,ő  az, ki irányítja a táncot, kinek akarata végül érvényesül. Ostobasággal millió apró láncával adjuk meg a jussát – ő pedig nevetve füröszti mezítelen testét bennük. Mik elsőre fiatal, feszes kebleknek tűntek, már fonnyadt és keserű, idomtalan, löttyedt húscafatok, s hófehér mosolya vértől sárgult undormány; egy torzó alak lesz belőle. Ha pedig adóztál már, nincs kiút, magáévá tesz.

Először kiránt a valóságból, és a legszebben csillogó álmodba repít, ahol Te magad vagy a világ – aranyló oszlopokba vésett neved hallod visszhangozni végtelen csarnokokból, gondjaid pedig mulatság tárgyává válnak. Ebben a rettentő realitásban már minden a tiéd, és senki nem veheti el tőled; szárnyaid kitárod és átadod magad a sodrásnak, miközben hamis ígéreteket teszel magadnak s a világnak: mi mindent adnál meg ezért az állapotért.

Aztán a mocsokban, egy bűzös és kietlen helyen ébredsz. Minden idegenebb számodra, mint valaha, mégis érzed, hogy nem elsőre jársz itt; ez az életed jelenlegi stádiuma, melyből már oly régóta vágysz él, hogy talán idősebb ez az érzésed, mint maga az első tudatos gondolatod.

Szeretnél biztosra menni, hogy egy lépéssel közelebb léphetsz ahhoz a kreálmányhoz, melyet már magadénak éreztél az elejétől fogva. Harcolsz és kapálódzol, mint egy újszülött csecsemő, mely a hideg komorságból visszavágyik édesanyja óvó méhébe. Minden, mit eddig elfogadtál, hirtelen elviselhetetlenül nyomasztó lesz számodra – ő pedig érzi ezt a fájdalmat, és elhúzza előtted a mézesmadzagot, te pedig bodor módon követed bárhová.

Megígéri neked, hogy bármit megad, te pedig azonnal elhiszed, és ostobán iszod minden hamis szavát. Végül eljutsz arra a pontra, ahol már a jelenlegi nincstelenséged értéktelen kacatjait vágod hozzá, csupán azért, hogy végre eljöjjön az ajándékoddal, hogy visszakapj mindent, mit eddig neki adtál.

Tovább ásod a poros lyukad, melybe éjszakánként összekucorogsz, és magadhoz öleled a mardosó hideget, mely boldogan zongorázik csontjaidon. Mégis mosolyogsz, hiszen minden egyes pillanatban várod a csodád. Nem fog jönni.

Mindened, mid volt, mit nem tudtál értékelni, már az enyészet martalékává válik, Te te pedig nézed, ahogy égnek körülötted a hidak, lángol a tenger, és a magány, az őrület keserűséggel beszórt hintett szigetén szenvedsz. Te pedig kutatod, mivel tudnál még a kedvére tenni, mert ezek az ígéretek pont elégségesek számodra ahhoz, hogy még egyszer megpróbáld. Hiszen néha csurran-cseppen, odaadja, mit azonnal visszavár.

Én pedig pont most fizettem be egy körre ennél a kurtizánnál. Mintha súlyt helyeztek volna elmémre, áramot vezettek volna testembe és egy gőzölgő edénybe dobtak volna, melyet reménytelenséggel fűszereztek és gyűlölettel kevergetnének; én pedig élveztem minden egyes pillanatát. Talán fogom is, hisz egy kis remény kinek árt, ha apránként megfizethető az ára?Fogadjátok szeretettel vendégírónk, Ben Tailor novelláit, a szerkesztésért F.K. felelt.

#1

Már megint megpróbál kiszabadulni.  Érzem, ahogy kaparja a csontjaim, melyek kísérteties csikorgással rázzák meg a szende éjszaka csendjét. Marja a húsom, mely úgy bomlik szét, mint egy foszladozó ruhadarab, mely fennakad egy rozsdás szögön. A testem minden apró pontján érzem az égető lüktetést;  távozni akar belőlem. Ha a lelkem nem tudja megtörni, majd a fizikai valóm elpusztításával éri el sötét célját. A szemgolyóim kipattintva, a legapróbb üregeken át, de akkor is kibújik. Én pedig nemesen ellenkezem.Az egész életem arra épül, hogyan tudnám magamban tartani, miként lehetséges megfékezni ezt a sötét energiát. Már kisgyermekkoromban is próbálgattam, milyen lehet kiengedni a szellemet a palackból, de idővel megtanultam kontrollálni. Szükséges volt, hiszen a körülöttem élők hamar gyanút fogtak, és elzártak volna a világtól, ha megtudják, mi is vagyok valójában. Most már én is tudom: egy ketrec.

Az én féltve őrzött testem, a bőröm és az alatta rejtőző minden sejtem nem más célból jött létre ezen a világon, mint hogy a bennem lakozó teremtményt kínozza. A tudatom működteti ezt az elképesztő teremtményt, ám idővel önállósága megkopott és már csak azért tartja fent önmagát, mert nem tudja, milyen az elmúlás. Pedig ő meg tudná, meg akarja mutatni.Az ágyon fekve, a sötétségbe bámulva csak azon gondolkozom el, miért én lettem ennek a véget nem érő háborúnak, a borzasztó csatatere. Milyen okból kifolyólag kellett nekem két fenevad hegyes fogai és éles karmai közé születnem? A vallások szerint az ilyen megpróbáltatások teszik erőssé az embert, azonban amit én érzek, az csak folyamatos gyengülés és az utolsó opciók elvesztése, a szemem láttára. Tapasztalom a lehetetlen gyötrelmeket, és mégsem vélem őket valóságosnak. Egy csapda vagyok.Ezer és millió gondolat futja át a fejem; villózó képek röpködnek, akár töltények. Puffognak és csattognak hevesen, durrognak és lángolnak –  magam is érzem, hogy égek mindenhol, ahogy ez a két óriás küzd bennem, én pedig csak a konfliktus végét várom. Aztán egyszer csak csend.

A láncok csörtető zaja elhalkul és a szörnyeteg vadsága úgy vész el, mint hullócsillag az éjszakai fények áradatában. Mintha előtte nem is létezett volna, visszahúzódik odujába.Néha úgy érzem, talán azzal vethetnék ennek végre véget, ha határozottan fellépnék, és oldalt választanék. Nem lényeges, mely erő pártját fognám; a szörnyetegét, mely szabadjára akarja engedni sötét valóját eme világra, vagy a sokkal gyengébb, de kitartóbb, visszahúzódó és megalkuvó vak ártatlanságét, mely talán nagyobb kárhozatra ítélne engem. A pusztulás elkerülhetetlen, mértéke pedig kiszámíthatatlan. Az én véleményem már a kezdetek óta nem számít, így talán még ha egyszer eltökélném is magam egy oldal mellett, már az sem számítana.Így nem tehetek mást, csak lehunyom a szemem, és megpróbálok nem tudomást venni azokról a víziokról, melyekről jól tudom, hogy hamarosan úgyis visszatérnek. Egy kicsit megpróbálom élvezni a csendet, amíg tart, mert a távolban már lehet hallani a vészjósló zaját a bestia morgásának és a végtelen gépek zakatolásának.

#2

A szerencse a legdrágább kurva, mely viszonzatlan szerelemmel tud csupán szolgálni. Nap mint nap áldozok az oltárán – reményt és boldogságot tölt a szívembe, oly hamar, hogy szinte már el is hiszem, hogy minden vágyam egy szempillantás alatt teljesíthető. Ám az igazság az, hogy én magam sem tudom, mik a vágyaim. Azokban a mámoros és ok nélkül diadalittas percekben csupán materialista  önzőségem kivetüléseit érzékelem; tárgyakba bújtatott örömforrások, a drogom, mely bódulattal tölti el elmém, és melegséggel a fertőzött lelkem.Aztán ez az örömlány is kimutatja foga fehérjét, mert hiába fizetsz neki,ő  az, ki irányítja a táncot, kinek akarata végül érvényesül. Ostobasággal millió apró láncával adjuk meg a jussát – ő pedig nevetve füröszti mezítelen testét bennük. Mik elsőre fiatal, feszes kebleknek tűntek, már fonnyadt és keserű, idomtalan, löttyedt húscafatok, s hófehér mosolya vértől sárgult undormány; egy torzó alak lesz belőle. Ha pedig adóztál már, nincs kiút, magáévá tesz. Először kiránt a valóságból, és a legszebben csillogó álmodba repít, ahol Te magad vagy a világ – aranyló oszlopokba vésett neved hallod visszhangozni végtelen csarnokokból, gondjaid pedig mulatság tárgyává válnak. Ebben a rettentő realitásban már minden a tiéd, és senki nem veheti el tőled; szárnyaid kitárod és átadod magad a sodrásnak, miközben hamis ígéreteket teszel magadnak s a világnak: mi mindent adnál meg ezért az állapotért.

Aztán a mocsokban, egy bűzös és kietlen helyen ébredsz. Minden idegenebb számodra, mint valaha, mégis érzed, hogy nem elsőre jársz itt; ez az életed jelenlegi stádiuma, melyből már oly régóta vágysz él, hogy talán idősebb ez az érzésed, mint maga az első tudatos gondolatod.Szeretnél biztosra menni, hogy egy lépéssel közelebb léphetsz ahhoz a kreálmányhoz, melyet már magadénak éreztél az elejétől fogva. Harcolsz és kapálódzol, mint egy újszülött csecsemő, mely a hideg komorságból visszavágyik édesanyja óvó méhébe. Minden, mit eddig elfogadtál, hirtelen elviselhetetlenül nyomasztó lesz számodra – ő pedig érzi ezt a fájdalmat, és elhúzza előtted a mézesmadzagot, te pedig bodor módon követed bárhová.Megígéri neked, hogy bármit megad, te pedig azonnal elhiszed, és ostobán iszod minden hamis szavát. Végül eljutsz arra a pontra, ahol már a jelenlegi nincstelenséged értéktelen kacatjait vágod hozzá, csupán azért, hogy végre eljöjjön az ajándékoddal, hogy visszakapj mindent, mit eddig neki adtál.Tovább ásod a poros lyukad, melybe éjszakánként összekucorogsz, és magadhoz öleled a mardosó hideget, mely boldogan zongorázik csontjaidon. Mégis mosolyogsz, hiszen minden egyes pillanatban várod a csodád. Nem fog jönni.

Mindened, mid volt, mit nem tudtál értékelni, már az enyészet martalékává válik, Te te pedig nézed, ahogy égnek körülötted a hidak, lángol a tenger, és a magány, az őrület keserűséggel beszórt hintett szigetén szenvedsz. Te pedig kutatod, mivel tudnál még a kedvére tenni, mert ezek az ígéretek pont elégségesek számodra ahhoz, hogy még egyszer megpróbáld. Hiszen néha csurran-cseppen, odaadja, mit azonnal visszavár.Én pedig pont most fizettem be egy körre ennél a kurtizánnál. Mintha súlyt helyeztek volna elmémre, áramot vezettek volna testembe és egy gőzölgő edénybe dobtak volna, melyet reménytelenséggel fűszereztek és gyűlölettel kevergetnének; én pedig élveztem minden egyes pillanatát. Talán fogom is, hisz egy kis remény kinek árt, ha apránként megfizethető az ára?