Nem túl sok dolog publikus a Harrington házzal kapcsolatban, sokan talán azt sem tudják, hogy pontosan merre található. De az talán még eszébe jut róla azoknak az embereknek, akik emlékeznek a régi történetekre, hogy jó huszonöt éve egy lélek sem lépte át az ódon kúria küszöbét. Hallottam ilyen-olyan pletykákat, melyeknek valóságalapja igencsak megkérdőjelezhető, de mindnek központi eleme volt a ház nyomasztó üressége, melyet senki emberfia nem tört meg már negyed százada. Igazából nem is szabadott, hisz tulajdonosa megtiltotta, hogy bárki (beleértve saját magát is) belépést nyerjen falai közé. Állítólag ő maga is csak egyetlen, vagyis csak egy fél éjszakát töltött el benne, majd hajnaltájt zaklatott állapotban verte fel a közeli panzió lakóit. A legfurcsább dolog azonban, mely több elbeszélésben egyezett az volt, hogy Mr. Alberti barna haja teljesen megőszült a rövid vizit alatt. Miután több elbeszélést is hallottam, nem voltam rest felkeresni az érintetteket, hogy magam is utána járjak a történetnek.

Legnagyobb csalódásomra elkéstem. Mr. Albertit egy hónappal érkezésem előtt helyezték örök nyugalomra. Gyászoló felesége és két gyermeke pedig nem szívesen álltak rendelkezésemre az üggyel kapcsolatban.  Csalódottan indultam el a városka központjába, remélve, hogy a helyiek segítőkészebbnek bizonyulnak. Nos, ezzel nem is volt baj. A helyi vendéglőben ahol szobát is béreltem, készséggel álltak rendelkezésemre és mesélték el a leghajmeresztőbb történeteiket a Harrington házról. Azt sikerült megtudnom, hogy nem Mr. Alberti esete volt az első különös esemény a ház körül. Első tulajdonosa egy bizonyos Mr. Harrington volt, akiről elnevezték az épületet. Ő építette odakint az erdőben, hogy nyugodtan hódolhasson kedvenc időtöltésének a festészetnek. Nagyon népszerű festő volt, sokan felkeresték messziről is, hogy képet vegyenek tőle. Így ismerte meg későbbi feleségét, aki nem sokkal később be is költözött az erdei lakba. A festő ezek után új erőre kapott és még csodálatosabb képeket festett a vászonra. Néhány év elteltével Mrs. Harrington várandós lett. Azon az estén mikor megszületett volna a baba hatalmas vihar pusztított a környéken, mely a segítségül igyekvő bábát is megölte. Egy hatalmas fa nyomta agyon szerencsétlen asszonyt nem messze a háztól. Mrs. Harrington és a csecsemő is belehaltak a szülésbe. Ezek után a festő egyesek szerint elvesztette az eszét. Azt mesélik, hogy borzalmas, sötét és iszonytató képeket készített a szörnyűségek után. Egy idő után már senki nem látogatta, aki csak a ház közelébe ment azt elzavarta. Hetente egyszer látták csak a helyi piacon, de ezen kívül minden kapcsolatot megszakított az emberekkel. Aztán úgy tizenöt év elteltével nem ment többet le a városba. Addigra a helyiek már messziről kerülték őt és ezért néhány hétig utána se néztek. Majd néhány erdőjáró találta meg a testét a kúria vaskapujában összerogyva. Azt beszélik, hogy azóta is ott kísért fent. Néhányan látni vélték esténként a ház körül bolyongani. Mr. Alberti volt az egyetlen aki bemerészkedett a házba miután bagóért megvette azt a várostól. Soha nem beszélt róla, hogy mit látott odabent, de annyi szent, hogy semmi jóra nem számíthat az, aki oda bemerészkedik.

Másnap a nyakamba vettem a város melletti erőt és felkerestem a szóban forgó épületet. Meg kell hagyni valóban félelmetes látványt nyújtott a gazzal benőtt, betört ablakú kúria, kopott falaival és elhanyagolt kertjével. Díszes, rozsdaette öntöttvas kerítés választotta el az élők világától, melynek kapuján hatalmas lánc vigyázott arra, hogy az épület démonai a jó oldalon maradjanak. A nyakamban lógó fényképezőgéppel, csináltam néhány képet, majd a táskámból papírt és ceruzát halásztam elő és készítettem pár skiccet. Miközben az ördögi épületet rajzoltam, egyre jobban éreztem azt a bizsergést melyet oly sok ember meséjében hallottam már. Azt mondják, ha sokáig nézi valaki az épületet az szinte megbabonázza a bámészkodót, olyan érzést kelt benne, mintha a ház visszanézne rá. Bedeszkázott ablakaival mintha belém tekintett volna. Egyre erősebben nyomtam a grafitot a papírra. Fülembe szél fütyült, melybe mintha suttogás vegyült volna. Megdelejezve néztem az ódon épületet, mikor az egyre erősödő nyomás hatására elpattant ceruzám hegye ami visszarántott a valóságba. Zavarodottan körülnéztem, majd visszaindultam szállásomra. De még útközben elhatároztam, hogy este megtöröm a ház huszonöt évnyi magányát.

Csak egy ócska zseblámpát és egy feszítővasat vittem magammal, melyet még a délután folyamán vásároltam. Fél órányi séta után megérkeztem a Harrington házhoz. A Hold hideg fényében még kísértetiesebbnek tűnt az épület. Feketén magasodott ki az elhanyagolt kert áthatolhatatlannak tűnő rengetegéből. Körbejártam a kúriát ügyelve, hogy alkalmas helyet keressek a behatolásra. Egy kopasz almafa egyik ága átnyúlt a magas kerítésen. Nem haboztam és nekivágtam felfedezőutamnak. Szerencsétlenségemre a fa nem bírta el a súlyom, én pedig az udvarba zuhantam. A derékig érő sűrű fű azonban tompította az esést. Egy ideig mozdulatlanul feküdtem és füleltem, de egy távoli kutyaugatáson kívül nem hallottam semmit. Ekkor láttam meg, hogy néhány méterrel odébb szét van feszítve a kerítés, amin átfértem volna. Átkoztam magam figyelmetlenségemért, majd szembe néztem az ördögi épülettel.

Lassan haladtam előre a sűrű növényzetben, mire elértem a ház faláig. Kerestem egy ablakot és a feszítővassal utat nyitottam magamnak a sebtében odaszögelt deszkákon át. Bent kapcsoltam fel először zseblámpámat. Olyan kép fogadott amire számítottam. Az évtizedes por alatt avitt bútorok álltak mozdulatlanul. A tárgyakat hihetetlen méretű pókhálók kötötték össze, melyek még hátborzongatóbbá tették a helyet. A fénypászma körüljárt a szobán mely első ránézésre ebédlőnek tűnt. A falakon kisebb-nagyobb festmények sorakoztak, mint az egész házban, ahogy arra később rájöttem. Lassan indítottam meg lépteimet, melyek alatt recsegett az öreg padló. A kísérteties atmoszféra nyomasztóan hatott rám. Még soha azelőtt nem éreztem ilyet. Szinte tapintható volt az a testetlen rettenet mely beszennyezte a ház minden négyzetméterét.

Csináltam néhány fényképet majd magam mögött hagytam a földszintet és felsiettem az emeletre. A lábam alatt recsegő lépcsőfokok fülsértő hangja visszhanzott az öreg falak között, mintha egy ördögi hangszer húrjait pengették volna. Hosszú folyosóra értem melynek végén egy ajtó nyitva állt. Valaha hálószobaként funkcionálhatott. Hatalmas baldahinos ágy állt az ajtóval szemben, melyet molyrágta függönny takart el. Körülötte még néhány öreg, poros, pókhálóval benőtt bútor állt rendezetlenül a szobában. Itt is kattintottam párat, majd visszatértem a folyosóra. Ekkor a tőlem jobbra nyíló szobába léptem be. Az ütő is megállt bennem. A gyerekszoba volt. A szoba melynek tulajdonosa soha nem léphette át annak küszöbét. Egy érintetlen bölcső állt a jobb oldalamon. A falakon polcok sorakoztak, rajtuk játékbabák meredtek előre üveges szemeikkel. Félelmetes és szomorú látvány volt egyszerre. Kényelmetlenül éreztem magam az élettelen szempárok kereszttüzében, így néhány gyors vakuvillanás után magam mögött hagytam a szobát. Kicsit távolabb egy zárt ajtóba botlottam. Elővettem a feszítővasat és feltörtem a zárat. A hatalmas reccsenés bejárta az egész házat. Egy pillanatra megmerevedtem, mintha csak azt vártam volna, hogy felébresztek valakit a zajjal. A hálószoba és a gyerekszoba ajtajait néztem, de nem történt semmi. Néhány feszült másodperc után benyitottam. A falakon festmények tucatjai lógtak, mindegyiken torz, istentelen alakok nyújtogatták csontos kezeiket vagy meredtek fenyegetőn rám. Mintha csak éltek volna. Mindegyik lény emberinek tűnt, de mindegyik valamilyen testi fogyatékkal rendelkezett. Torz arc, aránytalanul hosszú vagy éppen rövid végtagok, esetleg azok hiánya. Volt amelyiknek szemei nem voltak, valamelyiknek pedig épp a szája hiányzott. A képek hátterében titáni, sötét épületek emelkedtek, olyan szörnyű tornyok és templomok, melyek csak efféle istentelen borzalmaknak szolgálhattak otthonul. Mindegyik alakról valami elmondhatatlan szomorúság és szenvedés volt leolvasható. Kitaszítottnak tűntek akik nem élhetnének teljes életet a mi világunkban, így csak olyan sötét elmékben lelhettek otthonra, amilyen festmények alotójának volt. Kezdeti borzalmam sajnálattá változott. Talán ezek az amorf lények Mr. Harrington lelkében születtek a tragédia után? Mindegyiket végigtanulmányoztam, majd megakadt a szemem az egyiken, melynek szereplője a leginkább szánalomra méló volt mindközül. Egy gyermek állt a képen színes ruhában. Egy játékbabát tartott a kezében, szemeiből könnyek csorogtak. Arca torz, nem emberi arcnak tűnt. Gyomroforgató és felkavaró látványt nyújtott egyszerre. Jobb szeme aránytalanul nagyra volt duzzadva, míg párja szinte alig volt nyitva. Szájáról hiányzott felső ajka, ínyéből sárga, rendezetlen fogsor állt ki. Orra egy alaktalan csonk volt csak, feje formája leírhatatlanul amorf. Azonnal lencsevégre kaptam a groteszk festményt. Közelebb léptem a képhez, mire egy hangra lettem figyelmes. Az alsó szintről jött, mintha valaki egy ajtót csukott volna be. Azonnal lekapcsoltam a lámpámat és lábujjhegyen az ajtóhoz lopakodtam. Nehéz léptek szelték keresztül az előcsarnokot és indultak felfelé a lépcsőn, miközben egy másik furcsa hang kísérte. Mintha vonszolnának valamit. Remegni kezdtem, szívem szétfeszítette mellkasomat. Kiléptem a szobából és egy mozdulattal a háló ajtajánál voltam, majd a baldahinos ágyra ugrottam és a függöny takarásába rejtőztem. Remegve térdelmtem az ágyon és a molyrágta függönyön keresztül néztem a folyosót. Elfeljettem becsukni az ajtót. Rádöbbentem mekkorát hibáztam. Fészkelődni kezdtem izgalmamban, ahogy a komótosan közeledő lépteket hallottam a lépcsőn felfelé jönni. Valamihez hozzáért a lábam. Remegve fordultam meg. A hideg holdfényben alig láttam meg, de végül kirajzolódott előttem, hogy egy mumifikálódott nő teste fekszik mellettem. Elfojtottam magamban egy kiáltást, majd ismét a folyosó felé fordultam. Egy hatalmas alak állt a lépcső tetjén és egyenesen felém fordult. Nem láttam tisztán csak durva körvonalai rajzolódtak ki a sötétben. Ekkor elindult felém. Most már láttam is, hogy bal kezében van valami amit maga után húz, de nem tudtam mi lehet az. Néhány lépés után megállt a felfeszített ajtó előtt és hosszan nézte azt. Mély lélegzetvételei, melyeket valami furcsa morgászerű hang kísért az őrületbe kergettek. Legszívesebben futottam volna, de a robosztus férfi az egész folyosót elfoglalta. Feje ismét felém fordult és újra elindult a hálószoba felé, majd a küszöbre ejtette a tárgyat a kezéből ami tompán pufffant. A tagbaszakadt férfi az ágy elé lépett. Centiméterek választottak el arcától csupán és az a vékony vászon, melyen keresztül egymást néztük. Igen, ekkor már tudtam, hogy lát engem. Bűzös lehellete felkavarta gyomromat és lágyan ringatta a penészes fátylat. Imádkoztam. Nem vagyok vallásos, de akkor, abban a percben az életemért imádkoztam.  Felemelte jobb kezét és a függöny után nyúlt. Ekkor őrült ötletem támadt, de tudtam, hogy nincs más választásom. Megragadtam a nyakamban lógó fényképezőgépet, magam elé tartottam, lehunytam a szemeim és vártam. Amikor meghallottam az anyag szakadását lenyomtam a gombot. A szoba egy pillanatra a vaku fényében úszott, majd ismét elsötétült. A hatalmas férfi felkiáltott, ahogy elvakította a fényesség. Üvöltve dörzsölte szemeit és vadul csapkodott maga körül. Hangja mintha valami szörnyű vadállat feltörő üvöltése lett volna. Ezt a néhány pillanatot kihasználva leugrottam az ágyról és a folyosó felé vetettem magam. Ügyesen kellett manővereznem a levegőben kaszáló karok alatt. Tudtam, ha eltalál nekem végem, de végül sikeresen eljutottam az ajtóig. Ekkor megcsúsztam és majdnem elestem. Lepilllantottam és megláttam egy őz megcsonkított testét a küszöbön heverni. Ekkor támadóm már utánam iramodott, bár még zavartnak tűnt. Állatias hörgése vérfagyasztóan szakad fel torkából. Csak néhány méter előnyöm volt, így minden pillanat számított. Lefutottam a lépcsőn és ahogy csak tudtam a bejárati ajtóhoz rohantam. Szerencsére nyitva volt és szinte kiszakadt korhadt keretéből ahogy feltéptem. A kapu felé igyekeztem, mögöttem vad lihegés árulta el, hogy üldözőm lassan utolér. Ekkor villámként hasított belém a felismerés, hogy a vaskapu, vastag lánccal van elzárva. Egyetlen esélyem a szétfeszített kerítésdarab volt. Élesen irányt váltottam. Hallottam ahogy üldözőm feljajdul, ahogy a hirtelen kanyarodás nyomán elzuhant nehéz teste. Nem néztem hátra, de ismét nyertem néhány értékes másodpercet. Nehezen tájékozódtam a hatalmas gazban a hold fényénél, de megtaláltam a rést melyen egy pillanat alatt átpréseltem magam. Ekkor egy kéz markolt kabátomba. A bűzös lehelet ismét arconcsapott. Kiszabadítottam magam a kabátomból és rohantam tovább amerre a lábaim vittek. Csak egyszer néztem hátra. Üldözőm elakadhatott valamiben, hisz sokáig vesztegelt a kerítés tövében, mire utánam indult, de ekkorra már hatalmas előnyre tettem szert. Hajnalodott mire  megtaláltam a várost. Addig bújkáltam az erdőben rettegve, hogy a szörnyeteg rámtalál. Azonnal a panzióhoz siettem. Ki sem jelentkeztem csak beszálltam az autómba és magam mögött hagytam azt az átkozott helyet.

Hiába voltam távol már az erdőtől és  Harrington háztól még mindig kísértett az emlék. A halott nő mumifikálódott teste, a furcsa alak, aki meg akart ölni. Álmatlan éjszakák sorozata következett, mígnem egy hét elteltével beléptem a sötétszobába, hogy előhívjam a házban készült képeket. Remegő kézzel dolgoztam és ahogy megjelentek a képek úgy hasított belém egy-egy sötét emlék. Mikor az utolsót vettem kézbe elcsodálkoztam. Úgy emlékeztem csak egyetlen képet csináltam a síró kisfiúról. Pedig az utolsó is őt ábrázolta csak kicsit elmosódva. Egymás mellé tettem a két képet és akkor jöttem rá, hogy az egyiken a festmény a másikon pedig halottnak hitt modellje van, akit még a büszke apa örökített meg ecsetjével.