Vajon miről ismerszik meg a félelem? Mi okozza az igazi, lélekbe hatoló iszonyt és viszolygást, és hogyan érzékelhetjük a leghatásosabban? Manapság ha arra kérik az embert, nevezze meg félelmének a forrását, a leggyakrabban hétköznapi, kézzel fogható, vagy átlagos gondolkodás számára értelmezhető dolgokat mondanak. Viszont a rémálmainkból kiindulva azt is tudhatjuk, hogy a forrás nem mindig értelmezhető, sőt, utólag visszagondolva rá, egyenesen értelmetlennek, vagy zagyva ostobaságnak gondolhatjuk, viszont valamiért még is iszonytató hatással van ránk. Talán a félelem oka is részben pont ebben az ismeretlenségében és felfoghatatlanságában rejlik. Ugyanilyen közhely, hogy a félelmet is egy olyan dolog képes csak kiváltani belőlünk, amit látunk, holott többi érzékszervünk által is képesek vagyunk olyan hatásokat érzékelni, amik sokkal maradandóbb nyomot hagynak maguk után. Amik néha lefojtott emlékekre utalnak vissza, vagy olyan dolgokra, amik túl mélyen gyökereznek ahhoz, hogy ebben az életünkben megérthessük őket. Ezeket a témákat boncolgatja a 2012-es Berberian Sound Studio is a maga sajátos, szürrealista módján.

Gilderoy (Toby Jones) egy meglehetősen visszahúzódó és különc hangmérnök, akit Olaszországba hívnak, hogy részt vegyen egy készülő film utómunkálataiban. Minden igyekezete ellenére, nehezen tudja megszokni az új környezetet, és a sajátos munkamorállal dolgozó olasz kollégákat, nem beszélve arról, hogy a film titokzatos rendezője, Santini (Antonio Mancino) csak részinformációkat közöl vele. Így például a történetről sincs semmi pontos fogalma, pusztán az elé kerülő erőszakos jelenetek sorából tudja kikövetkeztetni, hogy a boszorkányság témájával foglalkozó, horror jellegű filmen kell dolgoznia. Ami enyhén szólva nem éppen Gilderoy műfaja; undorodik a látottaktól, amik egyre nagyobb viszolygást, majd félelmet váltanak ki belőle. Helyzetét nem könnyítik meg a stáb tagjai közti kis viszályok, akikkel szemben a bizalmatlansága és ellenszenve is egyre erősebb lesz. A nyomasztó stúdióban töltött munka során a horror egyre jobban beszivárog Gilderoy elméjébe, hogy aztán szép lassan átformálja realitás érzékét, és már maga sem tudja eldönteni, mi a valóság, és mi az ő szörnyű fantazmagóriája.

Felmerül a kérdés, hogy a Berberian Sound Studio horror e? A válasz viszont, akárcsak a film tartalma, közel sem ilyen egyszerű és egyértelmű. A hagyományos értelemben véve úgy nem horror, hogy a szereplők nem keverednek életveszélyes szituációkba, és (feltehetőleg) nem is hal meg közülük senki. Viszont a felszín alá nézve, és figyelembe véve főszereplőnk, Gilderoy, lelki és mentális világát, úgy már egészen más a helyzet. Az igazi borzalom ezeken az álomszerű síkokon alakul ki, és még itt sem a szokványos módon. Mi nézők pont abból nem látunk semmit, ami Gilderoy szellemi állapotának romlásához vezet, ez pedig Santini filmje. Egyedül a főcím az, amit megmutatnak nekünk, de a többit csak a stábtagok és a színészek reakcióiból, és az utószinkron szövegéből tudjuk összerakni. Ez a megoldás különösen tetszett, és ezzel is csak jobban hozzászoktatnak minket a hatás valódi kiváltó elemeihez. Véres és elborzasztó képsorok hiányában ugyan is, amire legvégül hagyatkozni tudunk, azok a hangok. És ez az egyik fő tartópillére a filmnek, ahol megmutatkozik az alkotók zsenialitása. Itt még a legapróbb zörej és neszezés is jelentőséggel bír, és a készítők profi módon is alkalmazzák őket. A hangok túllépnek hétköznapi szerepükön, szinte már hipnotikus hatást elérve, és még történetmesélő szerepet is betöltenek. A zene is minimális, de tökéletesen kiegészül a hangeffektek színes skálájával, amik egy idő után egyre tébolyítóbbá tudnak válni és könnyen be is szippantják a nézőt. E miatt az élmény miatt érdemes fejhallgatóval is megtekinteni a filmet.

Ezen elemek, és a történet révén még bepillantást is nyerünk a hangmérnöki stúdiómunka világába, ami akár még egy werkfilmnek is elmenne. Napjainkra persze sok minden megváltozott (a film a 70-es években játszódik), de nagyon érdekes szemügyre venni, hogy annak idején, hogyan állították elő a különféle hangeffekteket. A rengeteg kreatív megoldásba belefértek a gyümölcsök és zöldségek feltrancsírozása és megkéselése, amik a filmbéli áldozatok csúnya elhalálozását demonstrálták, vagy például egy retek szárainak kitépkedése, ami a hajtépést jelenítette meg. Sok más szemléletes példát lehetne felhozni, és a film tényleg aprólékosan bemutat ezekből mindent, tökéletes rálátást biztosítva a szakma minden trükkjére. De a hangokkal való játszadozás mellett a vizualitás is kiemelkedő szerepet kap. A történet hangulatát megteremtve az egész képi világ szürkés, komor árnyalatokban játszik, ami önmagában hihetetlenül nyomasztó légkört tud teremteni. Több szimbolikus elemmel is dolgozik a cselekmény, amik erősen párhuzamba állíthatók Santini mindvégig láthatatlan produkciójának fő témájával, a boszorkánysággal, nem is beszélve a számtalan ikonikusan baljós és emlékezetes képsorról, mint például a teljes sötétségben vörösen izzó Silenzio felirat. Ennek a sötét történet főszereplőjének pedig Toby Jones kiváló választás volt. Még ha nem is látunk tőle semmi igazán emlékezeteset, de játéka hiteles és átérezhető, tökéletesen jeleníti meg a félénk kisembert, akinek a realitás érzéke szép lassan kezd kifordulni önmagából.

Emellett a Berberian Sound Studio le sem tagadhatná a nagy elődök hatását, és több ponton tiszteleg is előttük. A film a 70-es években játszódik, amikor az olasz horror és a giallo a csúcson volt, ez egyértelműen kiérződik a cselekményből. Dario Argento szellemisége jól tetten érhető mind a vizuális, mind a zenei megoldások tekintetében, és néhol a hangulat is egy nagyon keveset hajaz az ő munkáira. Viszont, amikor a film kezdi elhagyni a logikusan értelmezhető cselekményt, és átcsusszan a szürrealizmus világába, kicsit olyan érzésünk lehet, mintha David Lynch egyik lázálmába keveredtünk volna. Végeredményben viszont azt lehet mondani, hogy sokkal helytállóbb a Franz Kafka párhuzam. Akárcsak Kafka írásaiban, itt is egy jelentéktelennek tűnő, kishivatalnok szerű figura áll az események középpontjában, akivel először a való életben is tapasztalható kellemetlen, igazságtalan események történnek, amik aztán egyre furcsábbá és bizarrabbá válnak, míg végül főszereplőnk egy valóra vált rémálomba kerül, ahogy teljesen meghasonlik a tudata.

És ezek azok a pontok, amik miatt igazából a Berberian Sound Studio nehezen lesz befogadható az átlagnéző számára. Az első fele még teljesen érthető, de utána folyamatosan mélyedünk el Gilderoy megbomló(nak tűnő) elméjében, és a cselekményen eluralkodik a sötét szürrealizmus. Elsőre még azt is nehéz kibogozni, hogy miről szólhat igazából a film. Erről komplett vitákat lehet folytatni, már aki képes végig követni az alig összefüggő, rémálomszerű jelenetek váltakozását, és persze, nem őrül meg a stáblistáig. Igazából ez az a fajta film, ami, még ha nem is érti meg az ember elsőre, és emiatt nem is nyeri el a tetszését, még is bekúszik a bőre alá, és talán hónapok, vagy évek múlva, ismét késztetést fog érezni az újranézésre, és hogy átélje, még ha nem is érti akkorra sem. Ezért is nehéz műfajilag besorolni, mert sok ismerős elem keveredik benne, de még is nehéz akármelyikhez konkrétan hozzárendelni. A Berberian Sound Studio sokkal inkább egy hangulatfilm, amit érezni és átélni kell. Ha nem is érti meg az ember, de hogy érezni fogja, és maradandó nyomot fog hagyni benne, az biztos.

Pontszám: 8/10.