Manapság újabb reneszánszukat élik a pszichológizáló thrillerek. Vannak köztük remek darabok (Az ajándék, Pet), középszerűek (A lány a vonaton), valamint olyanok is, amelyeket inkább nem kellett volna elkészíteni (Bezárva). Cate Shortland rendezése, a Berlin Syndrome a jobbak közé sorolható, bár egy kis odafigyeléssel mestermű is lehetett volna.

Egy fiatal Brisbane-i fotós lány, Clare (Teresa Palme) Berlinbe megy, hogy egy kicsit kikapcsolódjon, de azért közben fotózgatni is akar, hiszen a munkája egyben a hobbija. A német fővárosban megismerkedik Andivel (Max Riemelt), egy jól szituált, szép mosolyú angoltanárral, aki szinte azonnal leveszi őt a lábáról. Andiről azonban kiderül, hogy sötét elmével rendelkezik: szabadidejében lányokat visz fel a lakására, ahol bezárja őket. Claire lesz a következő, akit fogságba vet.

A cím spoilerez. Nem a szabaduláson való mesterkedésen van a hangsúly, hanem azon, hogyan alakul ki Clare-ben a Stockholm-szindróma, az a lélektani esemény, amelynek lényege, hogy a túsz egy idő után szeretet kezd érezni elrablója iránt. De a film az Andiban zajló folyamatokról sem feledkezik meg. Kapcsolatuk körültekintően, hitelesen, már-már folytogató realizmussal van ábrázolva. A színészek is ügyesek: Max Riemelt sármos udvarlóként és elmebetegként is helytáll, a nagyon tehetséges, de nagyon kevés értelmes filmben játszó Teresa Palmer pedig tökéletes hozza az áldozatot.

A Berlin Syndome-al az a baj, hogy néha alig halad előre. Félelmetes, amit megmutat, de feszesebbre húzva jobban ütött volna. Ennek ellenére a megtekintése után azért kétszer is meggondolja az ember, hogy kivel áll szóba az utcán.

7/10 (Lewis)**
**

Nagyon ritka darab a Berlin szindróma című alkotás. A többséggel ellentétben én nem dobálóznék azzal a frázissal, hogy ma már ritka a jó film – szimplán azért, mert szerintem ez nem igaz. Nagyon sok remek történet kapott legalább annyira jó feldolgozást a közelmúltban is. De számomra ez a mű még közülük is kiemelkedik. Csak a legjobbakat érdemli a film.

Mivel is kezdjen az ember egy ilyen esetben? Talán azzal, ami a legkézenfekvőbb: végtelenül hiteles az első snittől az utolsóig. A hipster és világpolgár főszereplő csaj olyan, mint maga ez a karakter: felszínes és individualista. Nem is érthető a „kiválasztás” kezdetben, de ahogy a történet halad, ahogy bontják ki a karaktereket, az valami egészen mesteri. Mindig csak picit vetíti előre a következő eseményeket, mindig csak picit fed fel a motivációkból. Teresa Palmer alakításáról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni: összetett, érzékeny, végtelenül bátor és elismerésre méltó. Max Riemelt, aki a férfi főszereplő, szinte könnyű helyzetben van ehhez képest. Egy kamaradarabban kell a rossznak lennie, ráadásul viszonylag kevés dialógussal muszáj megoldania. Mégis képes volt ott megragadni a karaktert, amitől csontig hatoló vérfagyasztó dermedtség ül mindannyiunk mellkasára, szorítja össze a kezünket és gondoskodik arról, hogy halálra rémüljünk a benne élő végtelen ürességtől. Mi történhetett ezzel az emberrel, amiért ennyire akar valakit, aki az övé? Nem akar uralkodni rajta a szó profán értelmében. Bezárja? Igen. Az történik, amit ő akar? Többnyire. De nem erőszakosan éri el, nem veréssel. Az egész olyan, mintha ahhoz, amit ő szeretne, az csak egy járulékos dolog, hogy a másik félnek van szabad akarata – lehet, nincs elvitatva, akár próbálkozhat is az ellenszegüléssel, nincs túlzó retorzió, egyszerűen csak nem ad reakciót. Kőkemény pszichikai hadviselés ez.

A rendezés, a kivitelezés és természetesen a forgatókönyv a szereplők alá dolgozik – egyetlen célja a karakterek fizikai elhelyezése a valóságban. A rendezőnő csodálatos érzékenységéről árulkodik az a folyamatos visszafojtottság, ami végig jelen van, gyakorlatilag a harmadik főszereplő maga az a feketeség, ami Andiből támad a világra.

Sok történet jut eszembe, mikor a birtoklás ilyen megnyilvánulása egy film témája: A lepkegyűjtő azért, mert szinte mértani középválasztékkal ismerjük meg a szereplők nézőpontját. Az amstetten-i vérfertőző rémséges tettei azért, mert a bizalmasnak mondható körből tud építkezni a teljes kiszámíthatatlanság felé. Natascha Kampusch évei pedig azért, mert valami hasonló megszállottság vezethette Přiklopil-t, amikor úgy döntött: hoz magának valakit. Megdöbbentően erős alkotás egy olyan történetből, aminél azt hihettük: már mindent és mindenhogy ismerünk. A frászt.

10/10 (Raszputyin)**
**

IMDb | mafab