Sokat vártunk a nagy sikerű 2010-es film, a Skyline folytatására, amely több hónapos premiertologatás után tavaly év végére megérkezett közénk. Bár az előd sikerét eddig nem sikerült megismételni, mégsem lehet okunk a panaszra. Részletezem, mik az okok, és igyekszem spoilermentes maradni. Itt szeretném felhívni a figyelmet, hogy a Beyond Skyline megnézése előtt mindenképp tekintsétek meg az első részt, mert arra épül az egész folytatás, anélkül sok jelenet során csak értetlenkedni fogtok, hogy ez mi, hol és miért történik.

Történetünk az első rész cselekményei alatt kezdődik, a los angelesi rendőrségnél dolgozó Mark nyomozó épp egy szem fiukkal igyekszik hazafelé a városi metróval, mikor hirtelen beüt az idegeninvázió. Maroknyi túlélőtársukkal karöltve elindulnak a kifelé vezető úton, és kezdetét veszi a féktelen menekülés, harc és a túlélésért küzdés. Találkozunk már ismert és még ismeretlen helyszínekkel és szereplőkkel, illetve választ kapunk sok kérdésre is.

Nagyon nyúlfarknyi a történetleírásom, ám ez nem véletlen: a Beyond Skyline egyszerre előzménye és folytatása is egyben az alapsztorinak. Bár csupán egy főszálon fut végig a cselekmény, mégis annyira szerteágazó a sok mellékszereplőnek köszönhetően, hogy csak kapkodjuk a fejünket az újabbnál újabb fordulatok láttán. Az egyes karakterek külön kis története mellett megkapjuk a választ az idegenek céljára, az ittlétük miértjére, ezt egy kicsi Prometheus-feelinggel körítve tálalják nekünk, és megtudjuk az elpusztításuk módját is, ami nem csak a Földért való harcot jelenti.

A Strausse-tesók kiszállása után a Skyline producerére és forgatókönyvírója várt a feladat, hogy a folytatást tető alá hozza, és igyekezett mindent megtenni, hogy hű maradjon az eredeti mozihoz. Mr. Liam O'Donnell rendező sem tud sok mindent felmutatni a filmográfiájában, dolgozott az AvP 2: Rekviem és a Vasember második részén vizuális effektesként, illetve a Skyline képi világa is az ő keze munkáját dícséri, de ennyiben kifulladt a repertoárja. Igaz, emiatt a látványra ismét nem lehet panaszunk, sőt, sikerült még fentebb tornászni a lécet az első epizód után (ámbár kicsit döcögve, de erről később).

Vissza a történethez: az már az előzetesből kiderült, hogy az új felvonás egy teljesen más karaktert helyez a középpontba, egy teljesen más szálon futtatva a sztoriszálat, ezáltal remekül sikerült eltitkolni egy régi szereplő feltűnését, így aki az előző rész drámai lezárása után Jarrod sorsára volt inkább kíváncsi (szerény véleményem szerint a rajongók 99%-a), az nem fog csalódni. Habár csupán egy félórát szántak rá, Jarrod mégis központi szerepet kapott az itteni történet alakulásában is. Sajnos szomorú tény, hogy az eredetileg őt alakító Eric Balfour nem tért vissza a folytatásra, ráadásul az összes visszaemlékezésben lecserélték a jeleneteit az újonc Tony Black-re (aki, vicces adalékként, az előzményben egy partizó srácot alakított), illetve a barátnője szerepét, Elaine-t is más színésznőre, nevezetesen Samantha Jane-re osztották. Az általuk nyújtott alakítás azonban messze eltér Balfour és Thompson kettősétől, az amatőrizmus a legmegfelelőbb szó, amit tudok rájuk mondani. Black-nek bár alig pár másodpercre villan fel a valódi arca, ám első blikkre is szembetűnik, hogy nemcsak ez, hanem a mozgása is teljesen eltérő Balfourétól.

Szerencsére a másik páros, a Markot alakító Frank Grillo és a metróvezetőból lett Lara Croft-utánzat Audrey, alias Bojana Novakovic remekül passzol össze. Grillo olyan filmekben alakított emlékezeteset, mint pl. az Amerika Kapitány: Polgárháború vagy a Purge 2-3-ik része, itt is parádésan hozza az aggódó apát, az eltökélt szabadságharcost, figurája kellően kemény és szimpatikus, méltó utódja Balfour-nak. Novakovic kisasszonyt láthattuk többek között az Ördögben, illetve a Pokolba taszítvában is, ám a Beyond Skyline-ban megcsillogtatja a harctudását is, a szexisségéhez sem fér kétség, emellett cseppet sem irritáló a személyisége sem. Egyedül abba köthetnénk bele, hogy nagyon éles a váltás az egyszerű metróvezetőből lett harcos amazonná válása során, de ugye a kényszerhelyzet mindenkiből kihozza a vadállatot, így ezt elnézzük, mert rendkívül jól hozza a rá bízott szerepet. Azért sem meglepő, hogy nem kezdőkkel van dolgunk, mert a forgatás előtt mindketten kellő kiképzést kaptak mind közelharcból, mind fegyverhasználatból, és a számolatlanul sok akciójelenet közben remek alakítást nyújtanak együtt. Csakúgy, mint a Raid 1-2-ben főszerepet játszó Iko Uwais, aki itt egy indonéz ellenállót személyesít meg, többnyire akció közben láthatjuk, melyek nem csekély mennyiségű küzdősportbéli elemekkel lettek tarkítva. A további mellékszereplők is hozzák az elvárhatót, a vak veterán Sarge karaktere kimondottan szimpatikus Antonio Fargas által, fájdalom, hogy csupán alig pár percnyi játékidőt kapott. A hangulatot sem rontják a szereplők közti párbeszédek, amelyek eléggé elfogadhatóra lettek megírva, persze csakis egy B-kategóriás filmhez elvárható szinten nézve (szerencsére a Kilences terv-féle agyrémtől messze állnak).

A képi- és hangzási világ megvalósítására, akárcsak az elődnél, itt sincs panasz, bár mivel sokkal összetettebb és pörgősebb a cselekmény az első részhez képest, néhol kilóg a lóláb. A film Los Angelesben indul, majd betekintünk az idegenek űrhajójába, végül Indonéziában kötünk ki, és bár mindhárom helyszín teljesen különbözik egymástól, mégis mindegyikben remekül működik a sci-fi vonal, nem érződik erőltetettnek egy kicsikét sem. A film megtekintése közben a gyakorlott filmnézők olyan jeleneteket ismerhetnek fel, amiket láthattunk már a Függetlenség napja, az Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói, a Mortal Kombat vagy épp a Transformers egyes képkockáin, persze ezeken kívül még milliónyi utalás van sok-sok más alkotásra is (Bosszúállók, Avatar, Rambo, Predator 2, hogy csak néhány továbbit említsek). Ezek nem lennének teljesek az elképesztő vizuális effektek nélkül, a Hydraulx stúdió emberei mindent beleadtak a minél lélegzetelállítóbb látvány létrehozásába. Nagyon ajánlott full HD-ben, vagy akár 4K-ban megtekinteni a Beyond Skyline-t, kis költségvetésű sci-fihez képest eszméletlen effekthalmazt rittyentettek össze az alkotók, minden egyes idegen, űrhajó vagy maga az épületek kidolgozottsága csillagos ötöst érdemel, a gyakran előforduló robbanásokkal, csillámlásokkal és egyéb fényhatásokkal pazar egységet alkotnak.

Apropó, csillámlás: az előző rész kritikájában említettem, hogy a Michael Bay által előszeretettel alkalmazott lens-flare effektust rendesen túltolták, sajnos itt még azt is hatványra emelték: gyakorlatilag alig van olyan perc, ahol nem vakítana a szemünkbe valamilyen fényforrás, a szivárvány valamelyik színében. A filmnek tuti ez lesz a védjegye, azonban ez egy kicsit zavaró a szemünknek, főleg a gyakori közelharci vágások során. Ezek egyébként nem sikerültek rosszul, mindent megfelelő ideig láthatunk, ám az átvezető jelenetek során valami oknál fogva a vágószobában ténykedő emberkék elővették a tévéfilmekre jellemző hamar/hirtelen átváltást, emiatt csöppet olyan érzésünk támad, mintha nem egy mozifilmet, hanem egy többrészes sorozatot néznénk összesűrítve, 107 percben. Ám ez legyen a legkisebb gondunk.

Annál nagyobb viszont az említett sztoriszálak nem megfelelő logikával történő megírása és megvalósítása, amelyből több is van, de a legirritálóbb szerintem: a spoiler gömb mögé tekintve kiderül. {spoiler} Az előző rész főhőse, Jarrod kislánya megszületik, és mivel kapott egy kis idegen DNS-t, rohamos léptekkel fejlődik, két naposan már megfelel egy hat-hét éves gyereknek. Ám itt jön a hiba: a film során egyszer sem láthatjuk táplálkozni a kislányt, semmiféle formában, így kicsit hihetetlen, hogy egy újszülött semmiféle étel vagy folyadék nélkül megéljen pár órán keresztül, még ha idegenek vére csörgedezik is az ereiben. Az átalakulás/fejlődés lépéseinek bemutatása is kimerül annyiban, hogy rendre más korú kislányokat mutatnak nekünk. Erre illett volna figyelni, ha már apukájához hasonlóan szintén fontos szerepet tölt be a történet során a gyermek. {/spoiler}

Bár a Beyond Skyline-t már az első rész sikere után nem sokkal tervbe vették, és 2014-ben már a forgatásra került a sor, alig két év múlva már készen is állt a bemutatásra, a rendező nem látta eléggé befejezettnek a munkát, így a 2016-os premiert eltolta előbb 2017. májusára, majd októberre. Ám addig sem a sült galambot várták, hanem ráfeküdtek a látványra, hogy egy még komplexebb, még elképesztőbb vizualitást hozzanak létre, mint ami az első rész esetében volt. Tökéletes munkát nem sikerült végezniük, egy 10-15%-nyi csiszolgatás még ráfért volna a filmre, de nincs okunk a panaszra, egy 15 millió dolláros alkotástól ez mindenképp megsüvegelendő teljesítmény. Más tészta, hogy a mozikban bukdácsol csak, mindössze másfél millió dollár körül jár a bevétel, de mint az első rész esetében történt, a DVD és BluRay eladások majd megdobják a kasszát. Megérte tehát ennyit várni, egy korrekt folytatást és egy esetleges harmadik részt előkészítő lezárást kaptunk O’Donnell-től és csapatától. Apró megjegyzés, hogy a stáblista előtt láthatunk egy pár perces bakiparádét, amelyből kiderül, hogy mennyi a CGI és mennyi a valódi helyszín, de közben ökörködésre is jut idő, megéri végignézni.

10/7

IMDb | mafab