Egy robotkutya üldöz egy nőt a sivár, posztapokaliptikus pusztaságban. A kutya (amit egyébként a Boston Dynamics termékéről mintáztak) lő, szúr, vág, gyakorlatilag egy négylábú Terminátor, a nő pedig valamit nagyon meg akar szerezni az életben maradt embereknek. Ennyi a története a David Slade (Cukorfalat, A sötétség 30 napja, Hannibal) által rendezett Metalheadnek, ami a maga 41 perces játékidejével a Black Mirror egyik legrövidebb epizódja, ám kurtasága ellenére sok értékes gondolat és érdekes motívum szorult belé.

A kutya szerepeltetése telitalálat: a technika leghűségesebb társunk képében fog minket kinyírni. Igazán félelmetes ötlet és jóslat, abszolút illik ebbe a horrorba, ami meglehetősen feszült és akciódús jelenetekkel operál, és amelynek főszereplőjével – főleg Maxine Peake szívós performanszának köszönhetően – lehet azonosulni.

A színmentes képi világ sem véletlen: azt jelzi, hogy az a menekülés, amit a hősnő lefolytat, csak egy szürke hétköznap a civilizáció utáni nyomorúságos életben. Minden nap szenvedés. Ugyanakkor az is látszik, hogy nem sok időnk van hátra: nekünk befellegzett, a végzet elkerülhetetlen.

A posztap-alkotások zöme azt mondja, hogy az emberek még a legrosszabb helyzetben is egymás ellen fordulnak (erről szólt például az It Comes at Night), a Metalhead ezzel szemben azt állítja, hogy az utolsó órákban is képesek vagyunk szeretni egymást. Ez az elképzelés is azt bizonyítja, hogy a Black Mirror a 4. évadban elvesztette méregfogait. Már nem olyan sötétek azok a vermek, amikbe taszít minket. Ezt persze lehet kritizálni, hiszen a depresszív világkép a sorozat egyik legfőbb erőssége, de úgy gondolom, ennyi keserűség után értékelni kell ezt az új, pozitívabb irányt is. Ez a sorozat eddig csak rugdosta az emberiséget (persze jogosan), most viszont egy kicsit megsimogatta a buksiját. Néha szükségünk van erre is.

7.5/10