A Black Mirror negyedik évadának befejező részét két kritikájában is elolvashatjátok. Ákos és Lewis közösen értékelik a mostani részt és az évadban látottakat.

A Black Museumban három történetet kapunk (pont, mint a karácsonyi különkiadásban, a White Christmasben), amelyeket a témájuk, vagyis az emberi tudat és annak manipulációja köt össze. Az elsőben egy orvos egy implantátum segítségével képes érezni a páciensek fájdalmait, fizikai következmények nélkül. A fickó rövidesen fájdalomfüggő lesz, és odáig jut, hogy hajléktalanokat belez ki az éjszakában (Patrick Bateman üdvözletét küldi). A második sztoriban egy férfinak meghal a felesége, de egy implantátumnak köszönhetően a nő tudatát berakják a férfi fejébe. Az egy testben két lélek szituáció eleinte működik, de aztán a férj megelégeli, hogy dumálnak a fejében, és elszabadul a pokol. A harmadik porcióban pedig egy halálbüntetésben részesült férfi tudatát klónozzák, és a másolat kénytelen újra és újra átélni a halált. Üdv a szép jövőben(?), ahol a humánum és az etika már nem létezik.

A történeteket egy kétes erkölcsű figura meséli el egy afroamerikai lánynak (Letitia Wright, a Fekete Párduc Shurija) egy olyan múzeumban, amelyben a korábbi Black Mirror-epizódok tárgyai vannak kiállítva. Igen, a Black Museum egy univerzumba tereli az eddig megismert sztorikat. Most biztosan sokan felsóhajtanak, hogy „jajj, már megint egy univerzum”, de meg kell jegyezni, hogy a Black Mirror jóval stílusosabban műveli az építkezősdit az átlagnál, illetve nem is ez az epizód lényege.

A fókuszban továbbra is a gyarló emberiség áll, ami nem tudja leküzdeni gyengeségeit, ezért szörnyű dolgokat művel az egyre fejlettebb technikával. Ami meglepő, hogy ezek a szörnyűség ezúttal nem véresen komolyan, hanem észveszejtően morbid humorral vannak tálalva (főleg az orvosos anekdota), ami elképesztően szórakoztatóvá és frissé teszi a látottakat.

Ez a rész is pozitívan zárul, a főhős simán lesöpri az asztalról a problémákat, majd feelgood zenére beleautózik a Napba. Charlie Brooker azt nyilatkozta, hogy a 4. évad azért fényesebb, mert a világunk sötétebb lett. Nos, biztosan sokan kívánják, hogy legyen újra jobb hely ez a világ, és akkor megint elmerülhetnek a koromfekete disztópiákban. Én is jobban szerettem a sötétebb Black Mirrort, de az új iránnyal sem volt problémám. Inkább az zavart, hogy egy epizód egyáltalán nem volt jól megírva (Arkangel), két esetben pedig a végjáték hagyott kívánnivalót maga után (Crocodile, Hang the DJ). Ugyanakkor teljes mellszélességgel állítom, hogy a Black Mirror továbbra is korunk egyik legjobb sorozata.

8/10 (Lewis)

Az évad befejező epizódja igazodik a sorozat pozitívabb irányvonalához, és nem túlzás azt állítani, hogy erre a részre sikerült beérnie a megújult hangvételnek.  Nish egy fiatal lány, aki éppen a sivatag közepén szeli át az országútat. Egy elhagyatott benzinkútnál megáll, hogy feltöltse az akkumulátort azonban ez több órát vesz igénybe. A közelben megpillantja a rendkívül bizalomgerjesztő „Black Museum” -ot, ami felkeleti érdeklődését, így ezt az időt megpróbálja ott eltölteni.

A múzeumot Rolo Haynes vezeti, aki korábban orvostechnológiai területen dolgozott, és kiállítását eredeti bűnügyi műtárgyakból állította össze. A Black Museum három történetet dolgoz fel, azonban a korábbi részekre is folyamatos utalásokat tesz. Külön öröm volt felfedezni, hogy a kiállítás darabjai a sorozat korábbi részeiben használt eszközök. Megjelenik például az USS Callisterből ismerős DNS szkenner, az Arkangelben használt tablet, illetve korábbi évadokból is felhasználtak különböző tárgyakat. Érdemes tehát figyelni az easter eggekre.

Az első történet egy hajhálóhoz hasonlító eszközről szól, ami kapcsán megismerhetjük Dawson a „Fájdalom Elemzője” történetét. Rolo Haynes ekkoriban a St. Junipers (A TCKR vállalat alkalmazottja volt, akik később létrehozták a San Junipero-t) nevezetű egyetemi kórházban dolgozott amolyan fejvadászként. Itt ismerte meg Dr. Peter Dawsont aki nem volt éppen a szakma csúcsa, így Rolo-nak sikerült rávennie, hogy beültessen egy ideg-implantátumot. Ennek a segítségével, ha a kiállításon látható hálót egy beteg felveszi akkor Dawson ugyanúgy érzi a páciens fájdalmát, csak fizikai következmények nélkül. Így értelemszerűen sokkal könnyebben és pontosabban tudja a betegeit kezelni. Peter ezek után rendkívül sok életet mentett meg és kiváló diagnosztává vált, azonban egy hiba következtében minden megváltozott… Ez a történet akár külön részként is megállná a helyét, hiszen Daniel Lapaine Dawson szerepében nagyszerű, azonban Dougles Hodge aki tényleg emlékezeteset alakított. Egyfelől lebilincselően meséli el a tárgyak hátterét, másfelől pedig kiválóan játssza a gátlástalan ügynököt, aki különféle beavatkozásra veszi rá az embereket. Az egész epizódban jelen volt egyfajta fekete humor, ami eddig nem volt jellemző a sorozatra, viszont most meglepően jól működött.

A következő tárgy, aminek hallhatjuk a történetét egy plüssmajom. Jack és Carrie egy halloweeni bulin ismerkedtek meg, majd az este alatt annyira összemelegedtek, hogy végül gyermekük született. De nem tartott sokáig az öröm, hiszen Carrie-t nem sokkal ezután elütötte egy furgon és kómába került. Az idő telt, Jack folyamatosan látogatta gyermeke anyját, aki kommunikálni csupán az agyi működésével összekapcsolt eszköz segítségével tudott. Ez annyit tesz, hogy amikor valamit helyesel akkor zöld fény jelenik meg a szerkezeten, amikor pedig valamit ellenez akkor meg piros. Itt jön képbe Haynes aki a helyzetet kihasználva felajánl egy új beavatkozást, aminek segítségével Carrie tudatának digitális másolatát beültetik Jack fejébe. Így Carrie ugyanazt látja, hallja és érzi mint Jack, ráadásul még kommunikálni is tud vele. Azonban, ha egy testen két személy osztozik felmerülnek bizonyos problémák… A tudat digitális másolatával a sorozat többször is foglalkozott (lásd.: White Christmas, San Junipero, USS Callister) azonban mindig egy kicsit máshogyan közelítették meg ezt a témakört, így itt sem érződött elcsépeltnek.  Az, hogy mindez hogyan függ össze egy plüssmajommal azt nem szeretném elspoilerezni, így inkább térjünk át a harmadik és egyben fő „attrakcióra”. Rolo Haynes rávett egy halálraítélt gyilkost, nevezetesen Clayton Leigh-t, hogy szabadon rendelkezésére bocsássa a tudatának digitális másolata feletti jogokat, abban az esetben, ha kivégzik. Cserébe a családja részesedik a kiállítás profitjából. Clayton nem kapott kegyelmet, így végül tudata hologram formájában a kiállítás része lett, ahol a látogatóknak lehetőségük nyílt kivégezni őt újra meg újra…

Nish szerepe az epizód végi fordulattal kapott értelmet (hiszen 50 percen keresztül leginkább csak érdeklődően figyel), ami nem volt eget rengetően meglepő, de elhozta a várva várt katarzist. A Black Museum nem azért emlékezetes, mert olyan témákat boncolgat, amik a sorozatban még nem jelentek meg. Itt is szó van az emberi jogok kérdésköréről, az emberi gonoszság határairól, a túlvilág létezésének problematikájáról. A negyedik évad fináléja azért maradandó, mert az eddig ismert és megszokott elemeket vegyíti az új irányvonallal, és mindezt úgy teszi, hogy hű marad a sorozathoz. Mert igen, a bűn nem mindig marad megtorlatlan és van úgy, hogy az erkölcs győzedelmeskedik.

8,5/10

Összességében szerintem a negyedik évad az egyik leggyengébb a sorozat történetében. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy rossz, mert ugyanúgy egyedi és elgondolkodtató, csak kevésbé mellbevágó. Úgy érzem, hogy a készítők szerettek volna kicsit frissíteni a koncepción, de nem mertek igazán belenyúlni a már megszokott receptbe. Így inkább sikerült laposra, vagy az eddigiekhez képest „lágyra” a legtöbb rész, mint újítóra. Az mindenképpen az alkotók becsületére válik, hogy mertek változtatni, és nemcsak negatív jövőképet tártak elénk. Azonban ez nem mindig sikerült maradéktalanul, viszont ki kell emelnem az USS Callistert és a Black Museum-ot, ahol tényleg elérték azt a kívánt hatást, amolyan sajátosan boldog végkifejlettel. Hiába volt számomra ez az évad csalódás, az ötödik évadot is ugyanúgy várom, mert még mindig az egyik legkreatívabb és legminőségibb sorozat a jelenlegi palettán. Ráadásul azon alkotások közé tartozik, amelyek nemcsak a társadalomkritikát, hanem a társadalmi felelősségvállalást is célként tűzték a zászlajukra. (Ákos)