A Netflix az egyik legprogresszívabb streaming szolgáltató jelenleg a piacon. Nem véletlen, hogy az egyre növekvő konkurencia ellenére népszerűsége továbbra is töretlen. Ennek persze számos oka van, elég, ha csak a saját készítésű sorozataira, filmjeire gondolunk, vagy arra, hogy teret enged Hollywoodon kívüli produkcióknak, valamint a rétegműfajoknak is. Ugyanakkor az is igaz, hogy nem minden Netflixes produkció lett hatalmas siker, de egy valami biztos, méghozzá az, hogy nem félnek újítani. Ezt pedig mi sem mutatja jobban, minthogy a sorozat egyik zászlóshajójaként is aposztrofálható antológiasorozat, a Black Mirror által kezdtek el nyitni a filmművészet egyik régi-új szegmense, az interaktív filmek felé. Igen, nem a Netflix találta fel a spanyolviaszt, nézői döntésen alapuló filmek korábban is léteztek, azonban az utóbbi időben egyértelműen a videojátékipar uralta ezt a mezőnyt (Quantic Dream játékai, Until Dawn stb.). Ezeket a videojátékokat folyamatosan az a kritika érte, hogy jellegükből adódóan inkább filmek, mint játékok. Akit eddig zavart ez a fajta kettősség az most a Bandersnatch-el tisztázhatja magában a különbséget, de őszintén szólva magának a formának negatívumként való kiemelése mindig is inkább kötözködésnek tűnt, mint megalapozott kritikának.

1984-ben egy fiatal programozó Stefan, azzal keresi fel a korszak egyik legnagyobb játékfejlesztő vállalatát a Tuckersoft-ot, hogy el szeretné készíteni a Bandersnatch című interaktív kalandregény játékadaptációját. A cég vezérigazgatójának megtetszik a fiatal srác demója, így munkát ad neki. Úgy tűnik, hogy Stefan álma valóra válik és példaképe, a világhírű Colin Ritman mellett dolgozhat, valamint elkészítheti első videojátékát is... De ez itt a Black Mirror ugye?

A legtöbb nézői döntésen alapuló film/játék a pillangó hatásra épít, ami a sokadik ilyen alkotás után már önmagában nem feltétlenül érdekes. Azonban itt egy sokkal komplexebb kérdéskör áll a középpontban, méghozzá a szabad akarat. Ennek bemutatása érdekében három szinten játszódik a történet: az első a filmen belüli cselekmény, ahol a szereplők egymással interaktálnak. A második szint amikor a szereplők felveszik a kapcsolatot a nézővel. A harmadik pedig amikor a néző rájön, hogy igazából ő a „szereplő” a készítők játékában. Ez a meglehetősen összetett és több térben, időben zajló üzenet átvitel arra szolgál, hogy bebizonyítsa valójában nincs semmiféle választásunk. A Black Mirrortól megszokott kíméletlen társadalomkritika ebben az esetben nem a főhősökre vonatkozik, hanem ránk, mint nézőkre/játékosokra. Úgy jövünk rá arra, hogy mit akar állítani a film, hogy a mi döntéseink felett mond kíméletlen ítéletet. Annak érdekében, hogy az üzenet mindenki számára világos legyen rendkívül vezetett cselekményszálakat hoztak létre, így a néző nem tudja kikerülni a végső mondanivaló megértéséhez szükséges részeket. Vagyis a Bandersnatch választásaink felett úgy mondd ítéletet, hogy majdhogynem teljes mértékben ő irányítja azokat, vagyis az általa felvázolt brutális társadalomkritika ugyanúgy vonatkozik a készítőkre, mint ahogy a nézőkre.

Ez persze zavaróvá válhat hiszen a film (vagy játék?) olyannyira fogja a kezünket, hogy a döntéseinknek igazából nincs valódi tétje. Ha valamit „elrontunk” akkor pár perc után korrigálhatjuk a hibáinkat. Ráadásul többször is visszatérhetünk bizonyos döntéseinkhez, így egyszeri végignézésre is meglehetősen sok endinget láthatunk, főleg akkor, ha addig folytatjuk a filmet ameddig ad rá lehetőséget (Ezt erősen ajánlom, hiszen egyrészt ekkor teljes az élmény, másrészt pedig sok érdekes befejezést tartogat a film, többek között egy secret endinget is. Bár azt el kell ismernem, hogy egy idő után meglehetősen repetitívvé válhat...) Valójában itt ragadható meg a különbség a Bandersnatch és a fentebb említett videójátékok, illetve a szabad akarat és a pillangóhatás témaköre között. Még a videojátékoknál, ha meghozol egy döntést akkor annak a következménye végig kíséri az egész cselekményt (Persze ha nem töltögeti valaki percenként vissza mentéseket, de akkor a játékélmény csorbul.) és így tényleg érdemes megfontolni azokat. A Bandersnatch esetében majdhogynem mindegy, hogy mit dönt a néző mert van x mennyiségű befejezés, amit egy végigjátszás alatt megismerünk és maximum a részletek térhetnek el.

A Black Mirrortól megszokott sötét, komor atmoszféra ugyan megmaradt, de a 80’-as évek hangulata megkérdőjelezhetetlenül érződik. Ráadásul páratlan öniróniával dolgozik és ahogy azt már megszokhattuk, teli van easter egg-el. De nem csak a korábbi részekre utalnak vissza, hanem például Orwell korszakalkotó művére is. Remélem senki sem gondolta, hogy teljesen véletlenül játszódik a történet 1984-ben... Persze erre rá is játszanak, hiszen egy olyan kormány által irányított és megfigyelt társadalmat vázolnak fel egy monológon keresztül, amiben senkinek nincsen szabad akarata. Ezt az egész összeesküvés-elméletet pedig LSD trip kíséretében megfűszerezik egy elképesztő Pac-Man metaforával... De most komolyan, kell ennél több? Hozzáteszem a színészek is kiválóak, egyrészt Fionn Whitehead remekül alakítja a pszichés problémákkal küzdő Stefant, akinek mi sem könnyítjük meg túlzottan a helyzetét. Valamint muszáj kitérnem Will Poulter-re, aki egyszerűen zseniális a világhírű programozó Colin Ritman szerepében. Ráadásul az általa játszott karakter nem csak önmagában emlékezetes, hanem többszöri kiszólásaival egyfajta iránymutatóvá is válik számunkra.

Akár csak a House of Cards esetében, a Netflix most is olyan filmes eszközökhöz nyúlt, amit eddig meglehetősen ritkán használtak. Ebben az esetben a megvalósítást a téma indokolja, de úgy gondolom, hogy a Bandersnatch bebizonyította, hogy az interaktív filmeknek igenis van jövője a videojátékokon túl. Nem áll szándékomban a platformot agyon ajnározni, viszont aki ezt végignézi/játsza az tényleg egy különleges élményben fog részesülni, így mindenkinek bátran ajánlom. Hamarosan pedig érkezik a Black Mirror 5.évada, úgyhogy aki már látta annak sem kell sokat várni egy újabb kíméletlen disztópiára.

9/10

IMDb | mafab

Jelenleg a legújabb nézői döntésen alapuló Netflixes sorozat a Bear Grylls: You vs. Wild, amit szintén tudok ajánlani, ha valaki szereti az ilyesmit. (Aki pedig nem az pedig megetetheti az úriembert pár hatalmas féreggel, tehát mindenkinek képes megfelelő szórakozást nyújtani.)