Köszönjük a kritikát Hoppancsnak!

Ha az online keresők magyar találataira hagyatkozunk, egyértelmű, hogy – a főleg tévében dolgozó – brit Adam Wimpenny thrillere szinte teljesen elbújt a hazai közönség elől. Pedig a Stephen Kingre jellemző alaphelyzetből kiinduló Blackwood olyan hangulatosan jut el a modern horrorkliséken át a görög drámáig, hogy öröm nézni.

Ben Marshall (Ed Stoppard) irodalomprofesszor egy idegösszeomlást követően otthagyja Oxfordot, hogy vidéken építse újra megroppant családi életét. A Blackwood birtokon magasodó ódon kúriában azonban a nyugalom helyett szokatlan jelenségek várják, aggódó neje, Rachel (Sophia Myles) és fia, Harry (Isaac Andrews) pedig kénytelen végignézni, hogy egyre paranoiásabb és agresszívabb lesz.

Labilis értelmiségi kényszerű visszavonulása, furán viselkedő új ház, repedező házasság, apjáért rajongó, de tőle egyre jobban rettegő kisfiú… nincs az a horrorkedvelő, akinek mindez ne lenne ismerős. Wimpenny és forgatókönyvírója, J.S. Hill ráadásul olyan téglákat helyezett A ragyogást idéző alapokra, mint a para-maszkban rohangáló gyerek (lásd még: Árvaház), a szociális otthonban vegetáló, katatóniából sikítozásba váltó korábbi tulaj, vagy a rémisztő rajzokkal teli füzet. A bagolymotívum felbukkanása pedig egy pillanatra a Twin Peaks-et is eszünkbe juttathatja.

A baglyokhoz hasonlóan azonban a Blackwood sem egészen az, aminek látszik. Az elcsépelt rémmese csupán a felszín. A csipetnyi Shakespeare-t is tartalmazó sorstragédia felé haladva a családon belüli erőszakhoz való hozzáállásról, a romboló előítéletekről, az elhibázott döntésekről és a mentális betegségek természetéről is elhintenek néhány gondolatot, miközben hatékonyan dolgozik bennünk a kékesszürke színvilág, a magával ragadó zene és a hűvös brit hangulat. A Blackwood „kísértetházas” thrillernek az újdonság hiánya és a lightos félelemfaktor miatt nem lenne jó, finoman borzongató drámaként viszont remek. Egy netes hozzászóló a ma már ritkán használatos „chiller” műfajába sorolta a mozit, ami igen találó. Már a kulcsszereplő Patrick atya mottónak is beillő kijelentése is kellőképpen rideg: „egyes embereknek nem kellene együtt lenniük”.

A régimódi barkót viselő, karót nyelt Ed Stoppard családfője inkább szomorú, mint félelmetes, de azonosulni nehéz vele. Nyers, sokszor bunkó viselkedése és fiával szembeni igazságtalansága eltávolít tőle. Sophia Myles egy fokkal szerethetőbb a tudományos karriert feladó asszonyként, de a kedvencünk mégsem lehet más, mint Harry, aki maga is látomásokkal küzd. De mivel nem ezektől, hanem Bentől tart igazán, elmarad köztük a beszélgetés, ami talán megakadályozhatná a bajt. Harry magányát beszédesen érzékeltetik azok a jelenetek, amelyekben jobb híján édesapja tévés szerepléseit nézi videón. Patrick, a pap (Paul Kaye) és pártfogoltja, a rosszarcú, pszichésen beteg Jack (Russell Tovey), a Ben által bejárt út szempontjából nélkülözhetetlenek, motivációjuk világos, átélhető. Ben kollégája, a pimasz, hedonista Dominic (Greg Wise) a főhős ellentéteként hol szimpatikus, hol irritáló.

Becsülendő, hogy a Blackwood úgy vet fel valódi problémákat, hogy közben könnyed, fordulatos és érthető marad. Bár a rutinosabbak nem fognak tőle félni, egyéb erényei talán őket is megenyhítik.

7,5/10

IMDb