A science fiction az egyik legintelligensebb műfaj, amiben a tudás, a vágyak, a lehetőség, a fantázia és az érzelmek kavalkádjának lehetünk tanúi, lenyűgöző látványvilággal megalkotva mindezt, középpontjában az emberrel. Nekem viszont az a nagy gondom manapság, hogy ebből a csodálatos egyvelegből leginkább a látvány dominál, amióta a filmesek a technológiának köszönhetően elszállhatnak. Csak az a baj, hogy amellett, hogy szédítően gyönyörű képeket adnak nekünk, a filmjeik nem mondanak jóformán semmit, vagy nagyon bagatell történettel rendelkeznek. Egyszer megnézed, megállapítod, hogy szép, és azzal a lendülettel el is felejted. Denis Villeneuve azonban kivétel, hiszen az Érkezés című filmjével megmutatta, hogy igenis érti és érzi a sci-fi műfaját. Lássuk, hogy sikerült a legutóbbi műve, amivel nem kisebb dologra vállalkozott, minthogy folytatja Ridley Scott 1982-es kultfilmjét, a Szárnyas fejvadászt.
A történet szerint 30 évvel később járunk már az időben. K, a LAPD nyomozójának az a feladata, hogy a megmaradt régebbi replikánsokat kiiktassa. Ugyanis a Tyrell Corporation már a múltté, helyette egy új vállalat bukkant fel, amit egy Wallace nevű, hmm, mondjuk úgy, érdekes figura vezet. Wallace-nak sikerült megalkotnia olyan egyedeket, amik eltűrik, hogy rabszolgasorban legyenek. A világ pedig halad a békés útján, egészen addig, amíg K egy replikáns kiiktatását követően olyan felfedezést nem tesz, ami alapjaiban rázhatja meg a törékeny békét. Nyomozásba kezd, és fel kell kutatnia Rick Deckardot, aki miután megszökött szerelmével, Rachel-el, eltűnt a Föld színéről.
Őszintén megmondom, hogy habár elismerem a nagy előd érdemeit, nekem sosem tartozott a kedvenc filmjeim közé. Imádom ugyanis Philip K. Dick munkásságát, és az ő sztorijaihoz képest a Szárnyas fejvadász igencsak egyszerűre sikeredett. Pontosabban nem volt meg benne az a mélység, az az igazi mondanivaló, mint amit Dick prezentál nekünk újra és újra. Scott csak a felszínt kapargatta, persze azt nagyon stílusosan, újítóan és okosan tette, szóval az első rész méltán kapott kultstátuszt. Villeneuve tehát nagyon kockázatos és merész vállalkozásba kezdett, amikor úgy döntött, hogy bevállalja és hozzányúl ehhez a klasszikushoz. Azt kell, hogy mondjam, nem okozott csalódást egy Szárnyas fejvadász folytatáshoz képest, viszont egy Villeneuve-műhöz képest igen.
Essünk túl a kötelező körökön, és én is elmondom, hogy a látvány szédítően pazar. Nagyon jó munkát végeztek, sikerült mindent a vászonra álmodniuk, sőt annál is többet. Az operatőri munka lenyűgöző, a színek csodálatosak, a zene nagyon szuggesztív. Semmi kivetnivalót nem találtam ezekben, vittek magukkal végig. Talán a zene még le is előzte a látványt, nagyon jókor használták, látszott, hogy odafigyeltek és minden apró részletre kitérően tanulmányozták az eredetit. Éppen ezért volt egy nosztalgikus hangulata is a filmnek. Minden ismerős volt, ugyanakkor teljesen más. Ryan Gosling nagyon jól hozta a karakterét, beépítve egy kicsit Deckardot is, ugyanakkor egy teljesen másmilyen nyomozót láthattunk. Játéka nagyon egyenletes és magával ragadó volt. Mellette mindenki kedvence, Harrison Ford nem tett mást, mint felvette a régi ruháját, ami ennyi év távlatából is nagyon jól állt neki. Persze semmi kiemelkedőt nem nyújtott, csak olyan fordos volt, ahogy őt szeretjük. Jared Leto viszont zseniális volt, mint mindig. Hát őt néztem volna többet is, és most nem csak a fangirl szól belőlem, amikor azt mondom, hogy Leto ennek a korszaknak az egyik legjobbja, és bizony ennél a filmnél sem volt másképpen . Éppen ezért úgy érzem, hogy őt elpazarolták. Mellettük pedig kaptunk három kiváló hölgyet is Ana de Armas, Sylvia Hoeks és Robin Wright személyében.
Szóval a látvány, a zene és a színészek pipa, de mi van a történettel? Hát itt már akadtak gondok, és most nem arra gondoltam, hogy kilométerrekkel a vége előtt pontosan tudtam, hogy mi lesz a vége a filmnek és mi a csavar. A Szárnyas fejvadászt úgyse a csavaros sztori miatt, hanem az elgondolkodtató mondanivaló okán nézzük, nem? Villeneuve nagyon szépen bemutatta nekünk ezt a különös, hideg, új, precízen megszerkesztett világot, amiben az a legigazibb és legszebb momentum, amit K a hologram-szerelmével átél. Ezek igazán romantikus és szívbemarkoló részek voltak, amikben tényleg ott pislákolt az a bizonyos mélyebb mondanivaló, habár ez megvolt anno az 1982-es filmnek is. A sztorit különböző, kicsit szemráncolgató jelenetek összefésüléséből kapjuk meg. Néha nem nagyon tudunk egy-egy történést hova tenni, de a végére azért szépen összeáll minden. Bár igaz, nekem ez még mindig nem volt elég mély és Dick-hű. Sőt néhol szájba rágósra sikeredett a dolog ott, ahol nem kellett volna annyit magyarázni, míg máshol, ahol pedig egy kicsit jobban ki lehetett volna bontani a dolgokat, ott ez elmaradt. Ráadásul az egyik szálat fájdalmasan elpazarolták. Ilyen hosszú játékidőnél azért kicsit alaposabbak is lehettek volna.
A tempó amúgy nagyon rendben volt, szépen építkeztek, megvolt minden, aminek ebben a filmnek meg kell lennie, varázslatos volt, nosztalgikus és szép, néhol nagyon érzelmes, csak maradt hiányérzetem, ami a történet lezárását és mondanivalóját illeti. A katarzis is elmaradt. Viszont még így is magasan jobb volt, mint a mostani sci-fik többsége, és méltó utódja tudott lenni a kultstátuszt kapó elődjének. Így mindenképpen azt mondom, hogy menjetek el megnézni a filmet, mert annak ellenére, hogy 2 óra 40 perc a játékidő, mégis élvezhető, sőt magával ragadó volt az alkotás, csak néhol vált kicsit álmosítóvá. Nem hinném, hogy az évek múltán ebből is kultfilm fog válni, hiszen azért azt valljuk be, hogy kiegészíteni tudta ugyan az elődjét, de újat azért nem tudott mutatni. Az viszont tagadhatatlan tény és hatalmas érdem, hogy igazán jó folytatás született.
Pontszámom: 8/10