Én is imádom az Ideglelést. 1999-ben korszakos mestermunka született, ami valóban képes volt hatni az emberre. Azóta azonban rengeteg vér lefolyt a horrorzsáner búvópatakján: a found footage stílust egyesek már a pokolba kívánják (tegyük hozzá, nem alaptalanul), és a nagy klasszikusok újraélesztésével (vagy éppen továbblendítésével) sem állunk valami fényesen. És akkor az idei Comic Conon bejelentették, hogy az egész ígéretes The Woods című horrorfilm valójában a The Blair Witch Project közvetlen folytatása lesz.

Bár ezt a trükköt nem követte akkora tömeghisztéria, mint amekkorát a 17 évvel ezelőtt bemutatott előd marketingkampánya kiváltott, arra tökéletes volt, hogy még inkább felkeltse az érdeklődést. A történet szerint James (James Alan McCune) rálel egy videóra, amin rég eltűnt testvérét, Heather Donahue-t véli felfedezni (tudjátok, azt a sipítozó tyúkot a '99-es darabból), azon a helyen, ahol nyoma veszett. Azt gyanítja, hogy a lány még mindig életben lehet, ezért összeszedi a barátait és kütyüjeit, majd elindul a híres-hírhedt erdőbe. Hamarosan ők is belátják, hogy nincsenek egyedül...

Fura, de a film egyetlen jelentős hibája, hogy eleinte túltolja a respektfaktort: reumásra hajlongja magát a kultikus első rész előtt. Egy elejtett félmondat, könnyen felismerhető tárgyak, az eltévedés aktusa - zakatol a nosztalgiavonat. Szép dolog ez, ám itt egy idő után valahogy mégis ásítani kezdünk (túlságosan is jól ismerünk már bizonyos trükköket), a cselekmény leül és unalmassá válik. Ez különösen azért bosszantó, mert hamar kiderül, hogy remek ötletek lapulnak a készítők tarsolyában: a prológusban archív felvételeket láthatunk a három eltűnt egyetemista utáni nyomozásról, és a technikai újítások (pl. walkie-talkie) is olajozottan működnek - talán csak a drónkamera lóg ki a sorból, azzal nem sokat kezdenek azonkívül, hogy kétszer megröptetik a fejük felett.

Aztán a Blair Witch hirtelen lerázza magáról az unalomig ismert verseket szavaló, jól nevelt gyerek imidzsét, új, izgalmas dolgokba fog, és ez rohadtul jól áll neki. Szereplőit kiküldi a szakadó esőbe, megforgatja őket a sárban, és egy kis body horrort is becsempész a "kalandtúrájukba". Elkezd lélegezni, érezzük az atmoszférát, amely egyre fojtogatóbbá válik. Csak kapkodtam a fejem: ha ilyet is tudnak, mire vártak eddig? Mintha azt mondták volna az alkotógárdának: "Little less conversation, little more action". És lőn.

Adam Wingard rendezése ugyan sosem lesz klasszikus, de élvezetes folytatásnak titulálható. A kezdeti döcögés után magasabb fokozatba kapcsol, képes meglepetéseket okozni, úgy, hogy közben nem sérti meg az alapanyagot.

7/10

IMDb | mafab