Újabb vendégírás érkezett Murdock tollából. Nagyon szépen köszönjük ezt az írást is!

A horror műfajában mindig is szerettem azt, hogy annyira szerteágazó és sokféle. A klasszikus rémhistóriáktól kezdve találhatunk komolyabb műveket, pszichológiai, filozófiai borzalmakat bemutató alkotásokat, művészi látomásokat, egyszerűbb, de nagyszerű régetműfajokat, hentelős slashereket, zombi és kannibál filmeket, véres kínzásokra és halálnemekre kihegyezett sztorikat, és könnyedebb, de kreatívan elmebeteg, néha kifejezetten trash filmeket is. Ennek a kategóriának egyik jellegzetes rendezője Frank Henenlotter, aki a Basket Case trilógiával szerzett nevet magának. Ugyanakkor 1988-ban elkészítette a Brain Damage című filmjét, ami legalább hasonló kultusznak örvend a maga nemében.

Főhősünk, Brian egyik este arra ébred, hogy vér borítja párnáját és ágya egy részét, valamint egy kisebb seb éktelenkedik a tarkóján. Ráadásul ezek után egy eléggé erős, eufórikus élményben lesz része, ami megerősíti benne a hitet, hogy valami nagyon nincs rendben. A fürdőszobában találkozik is Aylmer-el, egy kis beszélő, féregszerű lénnyel, aki új élményekkel teli életet ígér Briannek. A nyakán lévő seben keresztül egy különös folyadékot juttat az agyába, ami elképesztő tudatmódosult érzetekben részesíti, olyan fényeket és színeket tapasztal, amiket eddig még soha. Brian hamar a függőjévé válik ezeknek a csodáknak, és bármit hajlandó értük megtenni újdonsült kis barátjának, akinek csak egyetlen óhaja van, hogy néha megetessék őt. Viszont Aylmer egyetlen kedvenc eledele az emberi agyvelő.

Frank Henenlotter már a Basket Case-el bebizonyította, hogy nagyon ért az igazán groteszk, néha eszement, vérbő filmekhez, és ez az irányzat a teljes pályáját végig kísérte. Még ha nem is tudott felnőni a műfaj olyan nagyjaihoz, mint Sam Raimi, vagy Peter Jackson, így is sokan megjegyezték az ő nevét. A Brain Damage pedig egy igazán furcsa film, még Henenlotter-től is. Alapjáraton egy kisköltségvetésű alkotásról beszélhetünk, ami meg is látszik rajta, több szempontból. Az effektek tényleg nem mindig a legerősebbek, de a körülményekhez képest még így is sikerült sokszor pofásan megoldani őket. Ezt a tulajdonságát valahogy mindig is szerettem a nyolcvanas évek filmjeinek. Továbbá még a forgatókönyv az, ami kicsit felemás lett. A cselekmény eléggé összeszedetlen. Lényegében Brian és Aylmer szimbiózisát mutatja be, az ő esti kalandozásaikat és Brian eufórikus képzelgéseit és szenvedését láthatjuk. Ezt azért sokszor jól elkapják, és ki is használják a benne lévő lehetőségeket, de még így is ingadozóak az események. Sokszor leül, és sokszor kerülünk kicsit érthetetlen, vagy nehézkes, egyenesen vontatott jelenetek sorába. Emiatt párszor enyhén unalmasnak is érződik a film, de aztán hamar bedobnak egy olyan jelenetet, ami, még ha furcsa is, de egyből kizökkent ellankadt állapotunkból. Mert a Brain Damage legnagyobb erénye, az a groteszk humora. Egyáltalán nem akarja komolyan venni magát, és ez a könnyedebb, B filmes jelleg jól is áll neki. Elvetemült fekete humor, és gore-ban gazdag jelenetsorok kísérik végig az egész filmet, amiket nem lehet kibírni röhögés nélkül, még ha néha inkább fárasztóak is. A színészek esetében nem lehet sok érdemlegeset mondani, mindegyikük az a tipikus, B filmes tucat figura, felületesen megírt jellemmel. Főleg, hogy a két főszereplőn kívül a többiek nem is zavarnak sok vizet, pláne, hogy egy részük úgy is csak azért van ott, hogy megegyék az agyát. A Briant alakító Rick Hearst is csak átlag közepes teljesítményt nyújt. A legtöbb hasonló horrorban inkább az aktuális rémalak vagy gyilkos az, aki nagyobb jelentőséget kap, és ez itt sincs másként. Aylmer, a kis parazita féreg a film igazi fénypontja. Köszönheti ezt igazán pimasz és frappáns beszólásainak, valamint cinikus jellemének. Szinte már szimpatizálni is tudunk ezzel a kis agyevő szörnyeteggel. Talán még Aylmer előző gazdái, az idős házaspár, akik megértek volna még egy misét, de őket is könnyen és gyorsan letudják.

Egy igazán elvont utazásra visz minket a rendező, ami önmagában elég idiótának is tűnne az összeszedetlen, néhol unalmasan elhúzott, vagy érthetetlen jelenetek miatt, de ha jobban a dolgok mögé látunk, teljesen érthetővé válik a koncepció. Henenlotter már a Basket Case esetében is elég komoly és fajsúlyos témákat bújtatott a B horror elmebeteg köntösébe, és ez itt sincs másként. A fő témaválasztása itt viszont teljesen egyértelmű: a drogfüggőség. A Brain Damage a maga elvetemült módján egy igazi drogfilm, még ha nem is tudja olyan fajsúlyosan és komolyan vehetően tálalni a dolgot. Brian teljesen a rabjává válik annak a lének, amit Aylmer juttat a szervezetébe, és elég fura dolgokat is lát tőle. Emellett azt is láthatjuk, hogyan hat ez ki a családjára és az ismerőseire, akik segíteni akarnak rajta, majd egyre jobban tönkre megy velük a kapcsolata. Tökéletes és jól ismert példája ez egy drogfüggővé váló fiatal történetének, akinek egész korábbi élete tönkremegy, ahogy a drog rabjává válik, és mindenre képes, hogy hozzájusson. Persze itt ez meg van fejelve azzal, hogy hősünk ezt a szert egy parazita lénytől szerzi be, aki embereket öl, míg a fiú egy drogos kábulatában élvezkedik. Akár még a film összeszedetlen és hullámzó eseményeit is betudhatjuk ennek, hogy Brian kábult szemén keresztül látunk mindent. Hisz végig ő és Aylmer vannak a film középpontjába helyezve, jóformán mindent az ő nézőpontjukból élhetünk meg. És amilyen durva helyzetben vannak, nem csoda, hogy a körülöttük lévő világ is egyre zavarosabb képet fest.

Ez egyértelműen az a fajta film, ami nem fog mindenkinek tetszeni. A zavaros és néhol vontatott történetvezetés alapból megnehezíti a befogadást, és ehhez még hozzájön a film különösen groteszk stílusa és humora. A nehézkes és olykor unalmas jelenetek a legfőbb negatívumai, amik rá is nyomják a bélyegüket az összképre, és sok nézőt el is ijeszthetnek. Viszont van a filmnek egy igazán beteg, magával ragadó, tipikus nyolcvanas évekbeli B horror hangulata, ami ha fogékony rá az ember, könnyen beszippantja. Hisz ez a film - a kisebb tartalma mellett - nem akar több lenni egy egyszerű kis eszeveszett szórakozásnál, és annak remekül helyt áll. Érdemes tenni vele egy próbát, még ha csak egy szűk rétegnek nyeri csak el a tetszését.

6/10

IMDb | mafab