Szeretem a képregényfilmeket, közülük is elsősorban a Marvel mozijait, az igazi szerelmem pedig minden kétséget kizáróan az X-Men. Hatalmas költégvetés, lenyűgöző látvány, súlyos mondanivaló. A nagy ellenfél a DC univerzuma is számos izgalmas és értékes hőst, rengeteg potenciált tartogat a rajongóknak, a nagy áttörés azonban soha sem sikerült maradéktalanul, pedig zseniális filmeket vonultatott fel a kiadó az elmúlt két évtizedben. Olyan alkotásokat, mint a V mint vérbosszú /2005/, minden idők egyik legjobb képregényének filmes adaptációja, a Watchmen: Az őrzők /2009/ vagy Christopher Nolan méltán kultikussá vált filmje, A sötét lovag /2008/, ami úgy tudott a denevérember filmek alapkövévé válni, hogy amellett minden idők legjobb Joker filmje is lett – Heath Ledger ebben lényegülhetett át Batman nemezisévé, örökké megmaradva a rajongók emlékezetében. A DC talán egyik legikonikusabb szuperhőse azonban nem más, mint Superman, a jóság és az igazságosság, szinte elpusztíthatatlan istene. Az elmúlt, több mint 80 évben karakterét többször árnyalták ugyan, de lénye, szellemissége mégis folyamatosan kiütközik azon árnyak közül, amivel az írók képzelet makulátlanságát szennyezi merészelte – talán az egyik legjobban sikerült ilyen próbálkozás a NetherRealm Studios Injsutice-szériája, melyben Supermanből mindenki számára veszélyes antihőst formálnak életének történései. Sokszor eljátszhattunk az elmúlt évtizedek alatt azzal a gondolattal, hogy mi lett volna, ha Kal-El-ből nem az a jóságos férfi válik, akit Clark Kent-ként és Superman-ként ismerhettünk meg. Egy ilyen alternatívát mutat meg a Brightburn…
A Breyer család csendben éldegél Kansas államban található farmjukon, amire azonban a legjobban vágynak – a gyermekáldás – eddig elkerülte őket. 2006 egyik furcsa éjszakáján azonban imáik meghallgatásra találtatnak. Egy idegen űrhajó csapódik a birtokukra, Tori (Elizabeth Banks – Hétköznapi emberek/2012/) és Kyle (David Denman – Outcast /2016-2017/) legnagyobb megdöbbenésére egy gyermekkel a fedélzetén. A kisfiút sajátjukként nevelik, amikor azonban eléri a serdülőkort, Brandon (Jackson A. Dunn – Bosszúállók: Végjáték /2019/) személyisége megváltozik és nem csak szüleinek kell ráébredniük fiuk valódi természetére, hanem a világnak is…
Mint az a történetből is látszik a készítők nem törekedtek egy antihős drámába oltott születésének megalkotására, sokkal inkább thriller/horror vonalon képzelték el Brandon életének bemutatását. Ez olyannyira igaz, hogy David Yarovesky, amerikai rendező filmjében csak utalásokat kapunk a gyermek eredetére, motiváció pedig valamiféle nagy világhódító terv elcsépelt részletei maradnak csupán. Alapvetően egy teljesen középszerű alkotás lett így a Brightburn, amit számomra a film két aspektusa ment meg az abszolút középszertől…
Az egyik a meglehetősen kendőzetlenül és bátran használt gore alkalmazása. Ezekből a jelenetekből ugyan nincsen sok, de amikor van szerencsénk figyelemmel kísérni Brandon tetteit, akkor biztosan nem fogunk unatkozni. Természetesen a filmben bemutatott egyik ilyen jól sikerült jelenet, az étteremben látható éjszakai támadás, aminek egyes képsorait sokáig nem fogják elfelejteni a gore rajongók. A másik a világhódító tervek mögött meghúzódó sokkal profánabb, emberibb motiváció. Brandon Breyer le fogja igázni a világunkat. Mert ezért érkezett, mert ez létezése fő célja. Esetében azonban a valódi katalizátor a serdülőkor. Az az érzelmi zűrzavar, amit egyszer mindannyian át kell, hogy éljünk. A fiú érzései tanult reakciók, addig a pillanatig, amíg rá nem ébred létezése igaz természetére. Érzéseit tőlünk kapta, amivel többek emóciói azokkal valójában kevesebbek is. Nincs szüksége engedélyre, nem bán meg semmit. Miért is tenné? Olyan kamasz, akit senki sem tud – és mer – felelősségre vonni. A film nagy részében azon gondolkoztam, mi lenne, ha…? Mi lenne, ha tényleg megtehetnénk? Mi lenne, ha abban a korban ébrednénk rá legyőzhetetlen, szinte isteni képességeinkre, amikor harcban állunk mindennel és mindenkivel? Mi történne akkor azokkal az emberekkel, akik bántottak minket? Mi történne környezetünkkel? Mi történne a világgal? Gondoljunk bele, majd idézzük fel egykori önmagunkat és rögtön tudni is fogjuk a választ – a legutóbbi kérdésre mindenképp. Elpusztítanánk, csak azért mert képesek lennénk megtenni…
6/10