A kamaradráma műfaja egy igen hálás alap tud lenni egy horrorfilmhez, ha megfelelően kezelik. Adott egy korlátozott létszámú szereplőgárda, egy helyszín, és a szereplők közti interakciók, amik egy horror esetében a borzalmak katalizátoraiként működhetnek. Örök igazság, hogy a horror egyik fő funkciója, hogy rávilágítson az emberi természet sötét oldalára, és feltárja azokat a bűneinket és gyarlóságainkat, amiket a hétköznapi életben, vagy a vidámabb műfajokban inkább elkendőzünk. Ám egy olyan szituációban, amikor különböző, összezárt jellemek feszülnek egymásnak, személyiségük kevésbé elfogadható részei jó eséllyel napvilágra kerülhetnek, és így lehetőséget is kapunk egy alapos és kompromisszumot nem tűrő pszichológiai tanulmányra is. Ted Geoghegan író és rendező ezt az utat igyekezett megcélozni tavalyi filmjében, a Brooklyn 45-ben.

A második világháború véget ért, és öt veterán, Marla (Anne Ramsay), Bob (Ron E. Rains), Archie (Jeremy Holm), Hock (Larry Fessenden), és Paul (Ezra Buzzington), akik egyben nagyon régi jó barátok is, összegyűlnek Hock otthonában egy közös ünneplésre. Az összejövetel nem titkolt szándéka, hogy a régi barátok kicsit felvidítsák házigazdájukat, az öreg Hock-ot, akinek a felesége néhány hónapja halt meg, nem a legszebb körülmények között. Ám amire egyikük sem számít, az az, hogy Hock egy kisebb szeánszot akar levezetni a barátai részvételével, hogy felvehesse a kapcsolatot halott feleségével. A társaság végül belemegy a játékba, bár nem kevés szkepticizmussal és ellenérzéssel. Ahogy azonban belekezdenek a szertartásba, a dolgok úgy válnak egyre különösebbé és rémisztőbbé, és úgy tűnik, valamit tényleg sikerült megidézniük, és vele együtt saját háborús múltjuk sötét árnyai is ismét kísérteni kezdik őket.
A film bőven tartogat még meglepetéseket és váratlan fordulatokat, de ennél többet bűn lenne elárulni. Ahogy az egy jó kamaradrámától elvárható, a legnagyobb hangsúly a szereplőinken van, minden rajtuk áll vagy bukik. A legfontosabb szempont az, hogy érdekesek legyenek, és meglegyen bennük az alapja az erős konfliktusok és érdekütköztetések kirobbanásának. Nem kell feltétlenül szimpatikusnak lenniük, de némelyikükkel nem árt kiépíteni egy bizonyos szintű szimpátiát. A Brooklyn 45 e tekintetben egy remek tablót biztosít a számunkra. A film öt szereplője (plusz egy fő) mind eléggé különböző és érdekes figurák egytől egyig. Hiába van itt szó régi barátokról, a rendező és a színészek nem esnek abba a hibába, hogy mindenki egy kollektív biomassza része. Minden egyes szereplőnek megvan a maga erős jelleme, és a barátság mellett már a cselekmény első perceiben is megmutatkoznak a leplezett ellenszenves érzések bizonyos tagok irányába. A színészek is mind kiváló munkát végeznek, és némelyikük esetében kifejezetten hálás szerepekről van szó. Itt talán elsősorban Jeremy Holmnak és Ezra Buzzingtonnak volt lehetőségük lubickolni a szerepeikben, de Anne Ramsay is remek munkát végez. Az egymáshoz való viszonyuk és reakcióik az utolsó rezdülésig hitelesek, és nem csak a baráti összeborulások, hanem az ellenséges megnyilvánulások és vádaskodások is. Egyszerűen elhisszük azt, hogy ők tényleg öt régi jó barát, és a későbbi meghasonlásuk és pálfordulásaik is mind átérezhetőek és logikusak.

Tehát az első pont, a szereplők pipa. A második lényeges pont maga a helyszín. Jelen esetünkben nem csak maga a helyszín az, ami fontos, hanem az idő és az egész miliő, amiben a cselekmény játszódik. A második világháború éppen, hogy véget ért, de a háború borzalmai pont ezért még erősen élnek az emberekben. Ráadásul még elég intenzíven él mindenkiben a paranoia érzés a náci kémek jelenléte miatt. Szinte minden bokorba nácikat képzelnek, és ez adja a szereplők közti konfliktus egyik központi okát. De amellett sem szabad elmenni szó nélkül, hogy szereplőink mind a hadsereg kötelékében élték le életük jelentős részét, és a korábban megélt háborús traumák, és még a háborús bűnök elkövetésének a szégyene is jelentősen előkerül. Maga a történetben lévő természetfeletti elem, és a néha meglepő gore is viszonylag elhanyagolhatónak tekinthető, szerepüket tekintve csak katalizátorként vannak jelen. Szerepük pusztán annyi, hogy beindítsák az eseményeket, és fellibbentsenek olyan fátylakat, amik dominó módjára egy láncreakciót indítanak el szereplőinkben. Ez részben egy kicsit fájó pont, mert azért még sokmindent ki lehetett volna hozni a természetfeletti elemekből, de érthető, hogy itt most nem ez képezi a horror fókuszát. A horror és a borzalom forrása itt is inkább az emberi gonoszság és gyarlóság, valamint a félelem és az ostobaság. Régi témák ezek, de sajnos mindig aktuálisak, és épp ezért mindig lesz relevanciája ezekkel foglalkozni. Vajon megbocsáthatóak e a múlt bűnei? Vajon jó embernek lehet e tekinteni valakit, aki a hazája védelmének érdekében borzalmas tetteket követett el? Vajon van e jogunk ítélkezni valaki felett, akinek bűnösségéről csak homályos sejtéseink vannak? Vajon érdemes e végrehajtani valakinek az utasításait mindenféle megkérdőjelezés nélkül? Ezek a kérdések mind terítékre kerülnek a film során, és ennél még súlyosabb dolgokat is sikerül érinteni.

A feszültségteremtés és a paranoia hangulat talán a legerősebb pontjai a filmnek. A kezdő konfliktus már eleve sok olyan dolgot bedob, ami megteremti a szereplők közti diszharmóniát, aztán erre épülnek rá az újabb és újabb problémák, ahogy egyre több dolgot tudnak meg egymásról. Ám ezután a cselekmény bedob egy nagyon erős dilemmát. Egy oylan kemény döntéshelyzetet, ami elég rendesen próbára teszi a szereplőink ítélőképességét, és a feszültség nem csak abból fakad, hogy végül tényleg meg fogják e tenni ezt a bizonyos dolgot, hanem, hogy egyáltalán igaz e az, amiért ezt teszik? És itt lép be a képletbe a paranoia és az emberi előítéletek kérdése. Mert ebben az esetben még az a plusz komponens is ott van, hogy bármilyen döntést is fognak végül meghozni, utána örökké együtt kell élniük ennek tudásával, és azzal, hogy esetleg tévedhettek. Ezek eléggé idegörlő pillanatok, és a rendezőnek sikerül is elérnie, hogy együtt izguljunk a karakterekkel, és közben mi is lejátszuk a fejünkben, hogy hogyan döntenénk. Amit fel lehet hozni negatívumként, hogy a cselekmény pár dologra nem ad egyértelmű választ. Ez szintén lehet egy feszültségforrás, hogy a döntés a mi kezünkbe van adva, hogy szerintünk mi hogyan történhetett, és ez teremt is bennünk egy kellemetlen érzést a film végén. Ám bizonyos kérdésekben szükség lett volna szerintem valamilyen szintű feloldozásra, vagy egyértelmű magyarázatra.

A Brooklyn 45 egy kellemes kis kamara-horror, ami jól használja a műfaj sajátosságait, és el tudja érni, hogy a néző belevonódjon a látottakba. Lehet, hogy nem lesz belőle instant klasszikus, de egy borzongató élményt mindenképpen megér.

IMDb