Köszönjük a magyarországi forgalmazónak, a Freeman Filmnek, hogy megnézhettük a filmet!

Nekünk, horrorgeekeknek nyilván örömteli, hogy mostanában egyre több horrorfilm kerül a mozikba, főleg úgy, hogy ezáltal olyan remekbe szabott alkotásokat is láthatunk a nagyvásznon, mint például Jordan Peele fantasztikus rendezői debütálása, a Tűnj el!, de az igencsak gyatra minőségű Bye Bye Man bemutatására az égegyadta világon semmi szükség nem volt.

Valaki igazán az arcára koppinthatott volna a sok-sok év után visszatérő, nem mellékesen egy rövidfilmjéért régebben Oscar-jelölést is szerző rendezőhölgynek, Stacy Title-nek, és a forgatókönyvet egy állítólag megtörtént esetet (hm, ebből mostanában sok van) feldolgozó regény alapján lefirkantó férjének, Jonathan Pennernek, hogy hé, skacok, tudom, hogy 3 évig dolgoztatok a filmen (uramatyám, ezen?!), de ez így nagyon nem lesz rendben, gondoljátok át még egyszer. Vagy inkább még sokszor. De nem, ez nem történt meg, a Bye Bye Man a vásznakra került, és egész jó kis bevételt termelt a tengerentúlon. Ismét bebizonyosodott: jó sok reklámmal tényleg minden vackot el lehet adni. Most pedig hozzánk is megérkezett...

A történet szerint van egy település, ahol egy démoni entitás évtizedek óta csökkentgeti a népességszámot. Ő a Bye Bye Man, a mumus, akinek ha kimondod a nevét (de az is elég, ha csak rágondolsz), megjelenik, és nem hagy nyugodni, belemászik a fejedbe, hallucinációkat okoz, elferdíti a valóságot, és ezáltal olyan szörnyű dolgokra vesz rá, mint embertársaid megölése vagy az öngyilkosság. Miután az új házba költöző fiatal hármas, Elliot (Douglas Smith), barátnője, Sasha (Cressida Bonas), és laza feka haverjuk, John (Lucien Laviscount) a lakásavató buli során megismerkedik a titokzatos lénnyel (Elliot felfedez egy Bye Bye Man feliratot az éjjeliszekrény fiókjában), elszabadul a pokol, nemsokára nemhogy egymásban, saját magukban sem bízhatnak. Van, aki önmagát, van, aki pedig társát teszi hidegre. Vajon van kiút a Bye Bye Man uralta téboly fogságából?

A rém persze nem túl eredeti (a Bye Bye Man ugyanúgy megjelenik, ha kimondod a nevét, mint Kampókéz, belebújik az agyad rejtett zugaiba és a félelmeidből táplálkozik, mint Freddy Krueger az Elm utcából, és hasonlóan terjed, mint a Samara-féle vírus: amennyiben tudsz a létezéséről, megfertőz, és nem ereszt, amíg meg nem halsz - ja, és ugyanolyan meggyőző démoni erővel bír, mint a Sinister Boogeymanje, valamint kábé úgy néz ki, mint Slenderman, csak van rajta egy csuklya), és a történet sem találja fel a spanyolviaszt (a gonosz elmejátékba csöppent, mindenfélét hallucináló emberek kálváriája az Oculusból lehet ismerős), azonban a Bye Bye Mannel nem az a baj, hogy nincs benne originalitás, hiszen mondjuk James Want sem vádolhatjuk különösebben nagy eredetiséggel, mégis szeretjük a fickó filmjeit. Title rendezésével az a probléma, hogy még ezekkel az összelopott elemekkel sem képes működőképessé gyúrni magát.

A "mi valóságos és mi nem?" játszadozással lehetne mit kezdeni, de minden húzás kínosan kiszámítható, úgyhogy már a játékidő felénél megunjuk, amit velünk és a főszereplőkkel művelnek. Karakterépítésre nem szánnak túl sok időt, a színészek pedig meglehetősen gyengén muzsikálnak, élükön az eleinte bárgyú, majd a szemét lépten-nyomon kigúvasztó Douglas Smithszel. A jellegtelen alakítást hozó Carrie-Anne Moss és az idős korára minden ganét bevállaló Faye Dunaway együttesen nettó 10 percet szerepelnek, és jelen van Leigh Whannell is, akire viszont alig ismertem rá... na nem azért, mert ő jó lett volna, hanem mert szemüveget viselt.

Meglepőnek tűnhet, de a szörnyalak az egyetlen, aki nyomokban értékelhető: a sminkmesterek egész jó munkát végeztek Doug Jones buksiján, és a csontos ujjai is elég parák. Azonban itt vége is a pozitívumoknak: amikor nem a tinik agyában machinál (ásításra ingerlően), szinte mindig túltolt jump scare-ekkel riogat, és figurája túlontúl, már-már komikusan titokzatos: nem derül ki, hogy miért akarja rávenni a fiatalokat a gyilkosságokra, és az sem világos, hogy mik azok az állandóan leeső érméi. És az az undorító, gagyi CGI kutyája? És mi az a menetrendszerűen befutó, füttyögő vonat, mit akartak vele szimbolizálni? Talán az újra és újra előtőrő gondolatot, ami előhívja a mumust? Marha mély és művészi, mondhatom.

És ha mindez nem lenne elég, ott a végszó, a lezárás, ami abszolút méltó a produkció egészéhez, ugyanis meglehetősen citromdíj-gyanús: azt hittem, hogy a film azzal a hatásvadász fordulattal zárul, amire előzetesen gondoltam, DE NEM, sikerült bedobni egy még hatásvadászabb befejezést (ami ráadásul teljesen értelmetlen és logikátlan)! Ez egyszerűen fantasztikus! Egyedül itt sikerült meglepnie a Bye Bye Mannek, és abban a pár másodpercben tényleg jól szórakoztam - a földön gurulva röhögtem volna, ha nem a moziteremben vagyok, de így csak ülve, finom kuncogásokkal fejeztem ki érzéseimet.

Nyugodtan gondolhatsz a Bye Bye Manre, mivel ártalmatlan, hatástalan, és buta, mint a föld. Bár biztos vagyok benne, hogy az a gondolat olyan gyorsan elillan majd, mint egy lágy, hűvös szellő a nyári kánikulában. Vagy még annál is gyorsabban.

3/10

IMDb | mafab