Nem véletlenül tartják a 80-as éveket a horror műfaj egyik nagy aranykorának; kétségkívül ebben az évtizedben készült a legtöbb ikonikussá vált és kiemelkedő horror, amik közül még a gyengébb daraboknak is, talán a korszellem miatt, de volt egy sajátos, élvezetes hangulata. Ennek köszönhető, hogy a sok igazán mérföldkőnek számító alkotás mellett fennmaradt rengeteg emlékezetes képviselője a B-horrorok díszes táborának, ami ugyancsak ekkor élte virágkorát. Ebben a kategóriában igazán széles skálán mozognak a filmek, az elfeledett gyöngyszemektől, az egyszerű szórakozást nyújtó darabokon át, az igazi bűnös élvezetekig, vagy az egyenesen szörnyű fércművekig. Az esetleges agyzsibbasztó élmények ellenére megéri ezekben a körökben keresgélni, hiszen néha igazi remek darabokra is találhatunk, ami könnyen válhat az új kedvencünkké. Továbbá, ami még külön érdekes, hogy sok filmes, főleg a kezdő, elsőfilmesek közül - lehet az alacsony költségvetés és a szabadabb lehetőségeknek köszönhetően - gyakran építik horrorjaikat valami igazán elgondolkodtató, vagy társadalmilag fontos témára, vagy építenek bele ezeket bemutató momentumokat a történetbe. És ezt a sort erősíti a C.H.U.D. is.

New York utcáin egyre inkább megszaporodnak a titokzatos eltűnések, amik egyaránt érintik a lakosság minden rétegét, a városvezetőség ugyanakkor szeretné titokban tartani a dolgot. Az ügyben személyesen érintett kerületi rendőrkapitány, Bosch (Christopher Curry) a helyi ingyenkonyhát üzemeltető A.J.-vel (Daniel Stern) szövetkezve rábukkannak néhány aggasztó körülményre a csatornahálózatokban, amik arra engednek következtetni, hogy a Nukleáris Biztonsági Hatóság illegálisan tárol radioaktív hulladékot a város alatt, ami közvetlenül érinti az ott élő hajléktalan közösségeket, és nagyban köze lehet a rejtélyes eltűnésekhez. Az ügybe belekeveredik még Cooper (John Heard), egy elismert fotós, aki a hajléktalanok életét dokumentálja, és személyesen is kapcsolatba kerül néhányukkal, első kézből tapasztalva az aggasztó körülményeket. Amikor egy újabb eset szemtanúja, egy kislány számol be arról, hogy egy csatornából előmászott nyálkás, karmos, világító szemű szörny ragadta el a nagypapáját, Bosch és A.J. egyenesen a polgármestert és a N.B.H. egyik képviselőjét keresik fel bizonyítékaikkal, hogy végre lépjenek valamit az ügyben, de ők félvállról veszik a dolgot. Amikor viszont a pokol egyre inkább kezd elszabadulni a város alatt és az utcákon, már ők sem nézhetnek félre, és a legdrasztikusabb megoldást is hajlandóak bevetni a lakosságot fenyegető lények ellen.

A C.H.U.D. még ha B film is, abból is a színvonalasabb fajtából való. Témáját tekintve a korszak öko-horror vonalát viszi tovább, amiből szintén tucat számra készültek filmek akkoriban. Az ember beleavatkozása a természetbe, és annak visszavágása téma erőteljesen jelen van itt is, ami erősen megidézi az 50-es, 60-as évek atomikus sci-fi horrorjait, de ez itt át is lett helyezve a nagyvárosi környezetbe, hogy még inkább közelebb érezhessék magukhoz az emberek felelőtlen tetteik következményét. Ehhez társul még a radioaktivitástól való félelem, ami akkoriban mintha az egész népességet átjárta volna. A mára viszont már szinte lerágott csontnak számító alapvetés (város alatt tárolt radioaktív hulladéktól megfertőzött és szörnnyé mutálódott emberek terrorizálják a lakosságot) itt még meglepően jól van alkalmazva. Ez köszönhető a film rendezőjének és a forgatókönyv írójának, akik kezdő filmesként teljesen komolyan vették a munkájukat és egy tartalmas horrort akartak összehozni. Nem akarnak poénkodni és egy újabb trash filmet legyártani, hanem a B kategória igényesebb vonalait célozzák meg. Ez a hozzáállás teljesen érezhető a jól megírt és tartalmas forgatókönyvön. A cselekmény folyamatosan pörög, valami mindig történik, és még ebben a lendületben is sikerült odafigyelni, hogy logikai, vagy egyéb bakik is csak minimálisan bukkanjanak fel. A látványra egyáltalán nem lehet panaszunk, a fényképezés igazán pazar, és még a régi effektek sem mutatnak rosszul, nem beszélve a szörnyek külsejéről, amik szerintem igencsak pofásra és emlékezetesre sikerültek. Mindezt pedig igazán remek és hangulatos zenei aláfestéssel is sikerül megtámogatni.

Ami viszont már ritkaságnak számít, hogy egy ilyen filmben, aminek még cselekménye is folyamatosan pörög, jól megírt karakterek szerepelnek, akiknek még az alapos bemutatására is van idő. Alapvetően négy főbb szereplőt mozgat a történet, és mindegyiküket jól meg tudjuk ismerni, hiteles interakciókat alakítanak ki köztük, és együtt is tudunk érezni velük. Közülük is a két legjobb egyértelműen Daniel Stern és Christopher Curry. Igazán dinamikus és szórakoztató párost alkotnak, és különböző személyiségük tökéletesen kiegészíti a másikat. Mellettük John Heard is jól teljesít a cinikus fotós szerepében, de Kim Greist-nek sincs oka panaszra. Karaktere nem merül ki a tipikus, bajbajutott nő szerepkörben, hanem egy nagyon is öntudatos és talpraesett nő, aki a film legikonikusabb jelenetében egymaga száll szembe az egyik szörnnyel egy karddal. Velük szemben tűnik fel George Martin, aki Wilsonként a korszak tipikus, sztereotíp, szemétláda kormány ügynökét játssza. Figuráját szerencsére nem viszik túlzásba, épp kellő szinten és érthető okokból tudjuk utálni a karaktert. Rajta keresztül még egy kis rendszerkritikát is sikerül megjeleníteni a filmben. Mellettük ráadásul, érdekességképp még maga, a fiatal John Goodman is felbukkan egy rövid szerep erejéig.

A jó színészek és a pörgős, érdekes történet ellenére mégis érződik az alkotáson, hogy egy B-filmről van szó, és az ezzel kapcsolatos gyermekbetegségek is megfigyelhetőek, még ha sikerül is a minimumon tartani. Ez leginkább az olcsó körülményeknek köszönhető egyszerűbb megoldásokon látszódik meg, illetve néhány párbeszéd és jelenet ponyva jellegén, amikhez viszont más tényező is hozzá segített. A készítők elképzeléseibe erőteljesen beleszólt a film producere is, aki átíratta a forgatókönyvet és ő ragaszkodott a szörnyek szerepeltetéséhez is. Az író, rendező páros terveiben ugyanis nem szörnyek szerepeltek, hanem fertőzött, kannibál hajlamokkal, de emberi külsővel rendelkező hajléktalanok, akik sokkal közelebb álltak volna Romero élőhalottjaihoz. A produceri közbenjárásnak köszönhetően pedig ez az ötlet ment a levesbe, és a hajléktalanok nyálkás, világító szemű szörnyekké változtak. Emiatt a fő mondanivaló is háttérbe szorult kicsit, ami a nagyvárosokat érintő hajléktalan problémával foglalkozik. Ez végül a filmben csak érintőlegesen szerepel, hogy hátteret biztosítson egy jó kis szörnyes horrornak. Itt viszont felmerül egy másik kritika, hogy a feszes játékidő alatt keveset kapunk a szörnyekből és ez sajnos így igaz. Az úgynevezett C.H.U.D.-ok (Cannibalistic Humanoid Underground Dwellers) a film nagy részében csak pár jelenetben bukkannak fel, és a játékidő első felében még jól is működik ez a sejtetés. Viszont egészen a film utolsó harmadáig megmaradnak a háttérben, és csak azután szólnak bele jelentősen az események alakulásába.

A C.H.U.D. egy igazi csemege a 80-as évek B-horror rajongói számára, ami még a tartalommal kapcsolatos igényeket is ki tudja elégíteni. Készült egy „folytatás” is, ami nálunk a Turbózombi, véruszkár keresztséget kapta, de a címén kívül az égvilágon semmi köze az elődhöz, sem tartalomban, sem pedig stílusban. Így a C.H.U.D. megmarad egy egyszeri történetnek, amiben tényleg lett volna potenciál és lehetőség a folytatásra, de talán jobb is, hogy nem történt meg.

Pontszám: 6/10.

IMDb