Britpopper Blogger ezúttal egy kiváló Lovecraft-adaptációt elemez ki. Köszönjük ezt az írást is!

Érdemes megfigyelni, hogy hogyan fejlődtek a horror-videójátékok az évek során. Elég, ha csak az elmúlt 10-15 évet vesszük górcső alá. Én bizony emlékszem még rá, mikor az Alone in the Dark legelső része is majd’ a frászt hozta rám PC-n (pedig ott az irányítástól is a hajamat téptem), aztán pedig hogy a jó öreg PsOne-on milyen klassz horrorjátékokat játszottam végig, esős délutánok jótékony magányába burkolózva. De sem a Resident Evil, sem a Silent Hill nem tudott akkora hatást gyakorolni rám, mint a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth nevezetű horror-FPS.

Nagyjából a 2000-es évek közepén kezdtem el komolyabban foglalkozni a horror műfajával. Imádtam már korábban is, de akkoriban kezdtem el komplett könyveket és klasszikus filmeket keresni a témában. Így akadtam rá Howard Phillips Lovecraft munkásságára. Volt egy nagyon hangulatos kis könyvtár pár utcányira tőlünk, oda kezdtem el feljárogatni könyvekért. Faltam a Stephen King-regényeket és a különféle, horror témájú könyveket. Emlékszem, Lovecraft munkásságából ott mindössze 4-5 kisebb kötet leledzett, nyoma nem volt még akkoriban a híressé vált, vaskos novellásgyűjteményének. Szóval be kellett érnem ezekkel a kicsiny, megkopott, megsárgult lapokkal teli könyvecskékkel. Persze én ezeknek is végtelenül örültem! Lovecraft világa szinte azonnal magába szippantott. Imádtam az írásait az Ősi Istenekről, a Nagy Öregekről. Azathoth, Yog-Sothoth, Nyarlathotep, és persze maga Cthulhu - kívülről tudtam a neveket. Lovecraft a mai napig a rémtörténetek és a gótikus horror legnagyobbja, novelláit mind a mai napig szívesen előveszem (és elég nagy hatással volt saját novelláimra is, Az ajtó című irományomra például hatványozottan igaz ez). Tehát legalább annyira mélyre merültem Lovecraft munkásságában, mint amennyire mélyen Cthulhu alussza örök álmát a jéghideg tenger mélyén. És vártam, nagyon vártam hogy végre egy tisztességes játékadaptáció napvilágot lásson, mely alázattal nyúl ehhez az igen összetett mítoszhoz.

Egészen 2006-ig kellett várnom minderre, hiszen akkor jelent meg a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth, méghozzá PC-re. Egy évvel korábban már kijött konzolokra, de az akkoriban engem nem érintett. 2006-ban azért már túlvoltam a Condemned: Criminal Originsen (egy haveromnál játszhattam végig), és az horror szempontjából eléggé jelentőségteljes alkotásnak számít. Bár tulajdonképpen egyetlen percig sem vártam azt, hogy a Dark Corners of the Earth is a frászt hozza majd rám. Sokkal inkább reménykedtem abban, hogy méltó lesz Lovecraft írásaihoz, és hozza azt a színvonalat, melyet rajongóként elvárok. 2006 vége felé estem neki a játéknak. Épp hazatértem Prágából, és már ki voltam éhezve egy jó kis horrorjátékra. Mivel még akkoriban is rendszeresen járattam olyan PC-s magazinokat, mint a GameStar vagy a PC Guru, rögvest értesültem róla, hogy megjelent ez az általam várva várt játék. Nem volt kérdés, hogy mire költöm majd a havi zsebpénzem. Szóval miközben mindenki az újgenerációs konzolok, a PS3 és az Xbox360 lázában égett, én csak egyetlen videójátékért voltam oda, melynek címe: Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth.

Otthon a kötelező installálás és játékbeli beállítások után rögvest bele is vetettem magam a kalandokba. A sztori 1915-ben kezdődik, egy Jack Walters nevezetű detektívet alakíthatsz, akit egy lövöldözéshez riasztanak. A helyszínen kiderül, hogy vallási fanatikusok barikádozták el magukat a házban, és bizony be kéne jutni valahogyan. A tutorialként is felfogható prológus végén sajnos a pincében Jack olyan dolgokat szabadít el, melyeket nagyon nem kellett volna. Emiatt aztán szerencsétlen ember az őrület határára sodródik, be is zárják az Arkham Elmegyógyintézetbe közel 6 évre.

Ugrunk az időben. 1922-ben járunk, és Jack immár magánnyomozó. Egy bolti rablás és egy eltűnt ember ügyével bízzák meg, mely miatt a cseppet sem barátságos Innsmouth városába kell utaznia. Nos, aki olvasta Lovecraft Árnyék Innsmouth felett novelláját, az már tudhatja, mire számítson. Jack ugyanazokon a viszontagságokon megy keresztül, melyeken Robert Olmstead is a novellában. Ugyanolyan barátságtalanul fogadják a helyiek, és ugyanolyan üldözött nyúllá válik majd ő is. A felvezetés nagyon hatásos. Megérkezünk a többnyire halászatból élő emberek lakta, koszos iparnegyedbe, melyet tűzfalak és gyárkémények szegélyeznek. Mindenki barátságtalan, és mintha a beltenyészet által torz, halszerű tulajdonságokkal lennének felvértezve egyesek.

Így indul hát a nagy kaland, és csakhamar a kezdeti, kíváncsiságból fakadó nyomozás igazi rémálomba csap át. Egy titkos szekta, ősi nyelven íródott jövendölések, groteszk szörnyetegek, és persze a háttérből lassan előtűnő, ősi rettenet. A Dark Corners of the Earth hatalmas alázattal nyúl Lovecraft öt fejezetből álló, Innsmouth városával és annak "mellékágaival" foglalkozó írásaihoz. A játék legerőteljesebb pontja egyértelműen a története. Sikerült egy nagyon komplex, izgalmas és megfelelően hosszú (már-már túl hosszúra is nyúló) kalandot elkészíteni, mely még azoknak is tetszhet, akik egyetlen Lovecraft-novellát sem olvastak életükben.

A játék műfaját tekintve FPHAS, azaz First Person Horror Adventure Shooter, mely annyit tesz, hogy ugyan klasszikus FPS-lövölde, de mégis több ennél. Főként a lopakodásra van kihegyezve a játékmenet. Fegyvert ugyan magadhoz vehetsz majd kalandjaid során, azonban a lőszer igencsak véges, és nem árt majd spórolni vele. Itt már megcsillant a később a Penumbra és Amnesia játékokban tökélyre vitt játékmenet, melyben a játékos egyszerűen rá volt kényszerítve a lopakodásra (ezt később az Outlast és Alien: Isolation még tovább fokozták). De már a Dark Corners of the Earth is előszeretettel élt ezzel. Ez persze sokkal nyomasztóbbá és félelmetesebbé teszi a hangulatot. És ha már szóba került az Amnesia… Itt is van olyan, hogy ha túl sokáig nézünk egy ijesztő dologra, vagy mondjuk magasról a mélybe, akkor a kép elkezd mosódni. De mindez sokkal inkább hozzátesz a hangulathoz, mintsem elvesz belőle.

A grafika mai szemmel nézve már nem annyira szép, de azért még elmegy. A hanghatások és a zene viszont kifejezetten találóak, fülhallgató birtokában még inkább garantálják a lúdbőröztető érzést. Az irányítás pofonegyszerű, az inventory használata és a rengeteg elolvasható iromány pedig ad nem kevés kalandjátékos hatást is a cuccnak. Mai modern szóval élve a kontent az, ami igazán megérőssé teszi a játékot a Lovecraft-rajongók számára. Annyi nyilvánvaló utalás, referencia és idézet kapott helyet a játékban, hogy megszámolni is lehetetlen. Nekem nagyon tetszett, hogy a készítők saját kútfőből is megalkottak olyan melléksztorikat, melyek akár önálló Lovecraft-novellákként is megállnák a helyüket. De persze nekem is akkor esett le az állam igazán, amikor a hatalmas hajón utazva egyszercsak kiemelkedett a morajló tengerből maga Dagon, és elkezdte darabjaira szedni a hajót. Na, AZ számomra megkerülhetetlen játéktörténelmi pillanat. Legalább akkora flash, mint mikor Gordon Freeman megérkezik a Black Mesa kutatóbázisra, vagy amikor a Medal of Honor Allied Assaultban kikászálódunk a partra Normandiában.

Sokan mondogatják, hogy a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth hosszú lett. Nos, ebben azért van némi igazság. Hosszú a játék, de csak azok számára, akik nyakig merülnek benne. Mert éppenséggel végigakciózva is át lehet rohanni rajta – de úgy elveszik a varázsa. És ha már horrorjátékról van szó, akkor ugye nem is kell mondanom, hogy mennyire hatásosabb az óvatosan előre osonás és a sarkokon kitekintgetés. Ezek adják az igazi esszenciáját a játéknak, éppen ezektől válik különlegessé és egyedivé. Nagyon ötletes például az is benne, hogy Jack többféleképpen képes megsérülni, és mindezek kihatással vannak a játékmenetre. Teszem azt, ha mondjuk lábon lőnek bennünket, és nem látjuk el időben a sebet, akkor sántítani kezdünk - és így tovább. Ez remek ötlet volt szerintem, és a játék tele van ilyenekkel. Még a befejezése is korrekt lett. Manapság pedig már gond nélkül fut bármilyen konfiguráción (nem mellesleg kiváló magyarosítás is készült hozzá).

Én tényleg csak ajánlani tudom, hiszen Lovecraft munkásságából elég kevés épkézláb alkotás született eddig. Filmek terén sem túl rózsás a helyzet, node a videójátékos érát szinte teljes mértékben hanyagolták (szerencsére az olyan indie játékok, mint a point 'n' click The Last Door vagy a The Vanishing of Ethan Carter már változtattak ezen). Én azt hiszem, hogy minden Lovecraft-rajongónak megbecsülendő, és minimum egyszer kötelezően végigjátszandó cucc a Call of Cthulhu: Dark Corners of the Earth. Megelevenedik benne az Árnyék Innsmouth felett, de még jóval több is. Olyan vérfagyasztó kaland ez, melyet vétek lenne kihagyni.