1992-ben legenda született Kampókéz képében, kinek elég csak ötször kimondani nevét a tükör előtt, hogy találkozhass vele, és ezzel együtt a halállal is. A film hatalmas kultstátuszt vívott ki, és a címszereplőt megformáló Tony Todd-ot is azonnal a legnagyobb horror ikonok közé emelte. És mint tudjuk, az ilyen nagy sikerek esetében előbb vagy utóbb, de elkerülhetetlen legalább egy folytatás elkészítése, melyekről tudjuk, hogy a minőségük finoman szólva is ingadozó, de a legtöbb esetben egyértelműen nem tudnak felérni a nagy elődökhöz, még ha néha kifejezetten jó és színvonalas filmeket is sikerült összehozni. A legendás első rész már önmagában is egy tökéletesen működőképes film, aminek talán nem is lenne igazán szüksége folytatásra, ám a rajongók vágya erősebbnek bizonyult. Kampókéz története végül folytatásért kiáltott, amit 1995-ben meg is kaptunk. Egyedül csak az volt az egyetlen kérdés, ami minden folytatás esetében felmerül: vajon méltó e az első részhez?

Annie (Kelly Rowan) egy New Orleansi iskolában dolgozik tanárként. Családját eddig sem kímélték a tragédiák, ám ezúttal a lány testvére, Ethan (William O'Leary) az, aki nagy bajba kerül, ugyanis letartóztatják gyilkosság vádjával. Ethan már az apjuk évekkel korábban bekövetkezett halála óta különösen viselkedik, és Annie ezúttal végleg pontot akar tenni a családi titkok végére. Kisebb nyomozásba kezd a régi családi birtokon, majd az Ethan által magára vállalt gyilkossági ügyekben próbál meg tisztábban látni, amik New Orleans szerte történtek az utóbbi években, és amiket sokan Kampókéznek tulajdonítanak. A legenda Annie diákjai közt is erőteljesen jelen van, aminek hatására a nő a gyerekeknek is bizonyítani akarja végre, hogy ez az egész csak egy mese, és Kampókéz egyáltalán nem létezik, így kimondja a nevét ötször a tükör előtt. Ám rövidesen kiderül, hogy ez hatalmas hiba volt, és Kampókéz talán mégsem csak egy mese. És talán sokkal több köze van az Annie családját sújtó szörnyűségekhez, mint azt a nő gondolná.

A producereknek kezdetben azért volt annyi eszük, hogy egyből felkérték az első rész íróját és rendezőjét, Bernard Rose-t, hogy írja meg a második rész forgatókönyvét. Rosenak volt is egy koncepciója, ám ez nem foglalkozott volna annyira Kampókéz karakterével, hanem sokkal inkább folytatta volna a városi legendák és mítoszok sötét természetének feltérképezését. Ezt az ötletet a producerek végül teljesen kukázták, miután úgy gondolták, hogy a közönség inkább magát Kampókezet akarja látni, ahogy halomra szedi az áldozatait, akárcsak a többi híres horror ikon esetében. Rose így végül teljesen kikerült a projektből, a producerek és a forgatókönyvírok pedig nekiláttak egy sokkal egyszerűbb történet megalkotásához, ami a maga egyszerűségében megadja a rajongóknak azt, amire vágynak. Mondhatjuk azt is, hogy a biztonsági játék opció mellett döntöttek, és követték a többi nagy horror széria példáját, amik megannyi folytatással álltak elő az évek során, élükön egy kellően ikonikus horror karakterrel. Kampókéz eddigre már kivívta magának ezt a státuszt, és úgy tűnt, már önmagában ez is elegendőnek bizonyul. És ez a hozzáállás kicsit rá is nyomja bélyegét a filmre. Értem ez alatt, hogy az első részhez képest minden jóval kispályásabbnak, egyszerűbbnek, és átlagosabbnak érződik. Pedig alapjáraton azokat az elemeket, amik miatt az első film működött, azokat mind megkapjuk, csak kicsit takaréklángon. Sőt, a készítők olyan szinten ügyeltek ezek megtartására, hogy bizonyos jelenetek és cselekményszálak konkrétan megidéződnek az első részből. Megkapjuk ugyan azt, ahogy a főhősnő felkeres egy régi lelakott házat a nyomozása során, és a lezárt részekre bemerészkedve szembetalálja magát egy Kampókéz falfestménnyel. Megkapjuk azt, ahogy a hatóságok a főhősnőt gyanúsítják a Kampókéz által elkövetett gyilkosságokkal. Ezek az elemek mind ismerősek, és a film több területen ragaszkodik az ismert úthoz, csak mindezt valamennyivel egyszerűbben, és nem annyira hatásosan teszi.

Ám ez szerencsére nem jelenti azt, hogy a Kampókéz 2. csak ötlettelenül másolná az elődjét, mert ennek a filmnek igen is megvan azért a saját útja, és a maga egyedi ötletei. Létrehozza a maga ikonikus pillanatait, és egy teljesen saját hangulatot is teremt. Ebben a filmben magunk mögött hagyjuk Chicago nyomornegyedeit, hogy helyette New Orleans sötét vidékei szolgáljanak háttérül Kampókéz mítoszának. Ez a helyszínválasztás remek ötlet volt, hiszen New Orleans már önmagában is egy jellegzetes, gazdag mítoszvilággal rendelkező város, ami mindig hálás helyszínnek bizonyult egy horrorfilmhez, de emellett még az afroamerikai társadalmi háttér szempontjából is komoly jelentőséggel bír, ami Kampókéz legendájának szerves részét képezi. A filmnek így tényleg van egy sajátos atmoszférája, ami el is tud különülni az elődjétől, de valahogy még sem annyira erőteljes, mint a Chicago felhőkarcolói és a Cabrini Green tömbházai közt megteremtett nyomasztó hangulat. Szerencsére a második részre is megtartották Philip Glass gyönyörű és túlvilági muzsikáit. Többnyire az első részből is már jól ismert zenéket használják fel újra, de azért jó pár új szerzeményt is hallhatunk, amik tökéletesen belepasszolnak az eddigi hangzásvilágba, és továbbra is fantasztikusan teremtik meg Kampókéz világát. Maga a cselekmény az szinte már az első percektől pörög. Az első harmincöt perc a nyomozás szakaszát foglalja magában. Ez a felvezető szegmens egyáltalán nem unalmas, viszont olyan, mintha a készítők gyorsan le akarnák futni a kötelező köröket, hogy aztán rátérhessenek magára Kampókézre és a horrorra, emiatt kicsit sietősnek tűnhet, és viszonylag hamar le is tudják az itteni dolgokat. Ezután viszont Kampókéz is belép a képbe, és innentől már tényleg nincs megállás sem az események, sem pedig a hullák tekintetében. Olyan érzelmi és atmoszférikus mélységeket, mint az első rész esetében viszont ne várjunk. Ez annál jóval egyszerűbb már, és egyértelműen inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, persze közben azért megtartva azokat a fontos mondanivalókat, amik miatt elődje is működött. A történet utolsó harmada és a lezárás is inkább ezt az egyszerűbb, a közönség igényeit figyelembe vevő, enyhén sablonokra építő mintát követi, de nem olyan zavaróan és méltatlanul.

A színészek igazából egytől egyig korrekt munkát végeznek. Annyira nem kiemelkedőek, de ehhez a történethez mindenki jól asszisztál. Kelly Rowan alapjáraton a közelébe nem tud érni Virginia Madsennek, de így is egy korrekt alakítást láthatunk tőle, és egy kedvelhető főszereplőt kelt életre. Akit még érdemes megemlíteni, az Veronica Cartwright, aki már veteránnak számít a műfajban, és őt mindig öröm látni bármiben. Tehetségét szerencsére itt sem hazudtolja meg. De természetesen mind tudjuk, hogy a film igazi sztárja az maga Kampókéz, vagyis Tony Todd, aki itt is brillírozik a szerepben. Todd szinte már földöntúli eleganciával, méltósággal és stílussal formázza meg karakterét, akivel eddigre már tényleg teljesen összeforrt. Minden egyes felbukkanásánál megfagy körülötte a levegő és teljesen uralja az adott jelenetet. És ez volt az igazi nagy titka a régi nagy horror franchiseoknak; egy valóban ikonikus, élő, lélegző főkarakter, aki miatt a néző az adott sorozat összes epizódját képes végignézni, még a leggyengébb darabokat is. A Kampókéz 2.-nek persze így sem kell szégyenkeznie, de az tény, hogy Tony Todd rengeteget hozzáad az összképhez. Itt már Kampókéz karakterének a múltjába is jobban belemegyünk, és sokkal személyesebb, intimebb képet kapunk róla. Ősi vita már ez, hogy az ilyen lépések inkább csak lerombolják a karakter misztikusságát, és elveszik a félelmetességét. Ez a veszély valóban fennáll itt is, ám mivel, hogy Kampókéz alapjáraton egy tragikus figura, akinek története nem kevés szálon kötődik a feketék megpróbáltatásokkal teli múltjához, így az ő esetében egy ilyen lépés még helyénvaló is lehet. A misztikum valóban csökken, és Kampókezet is már kicsit más színben látjuk így, de hogy ez mennyire ront, vagy nem ront az összképen, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Eddig nem tértem ki rá, de ezen a ponton meg kell említenem a magyar szinkron érdekes sajátosságát. Bár mi Kampókézként ismerjük, azért azt is tudjuk, hogy angol nyelvterületen a karakter eredeti neve Candyman, ami a magyarban Cukorembert, vagy Cukros bácsit jelentene. A többi film esetében erre nem volt muszáj odafigyelni, ám itt a második részben konkrétan említésre kerül, hogy miért kapta a karakter a Candyman nevet, amit a magyar szinkron készítői már sehogy sem tudtak kikerülni. Ezen okból kifolyólag ne lepődjön meg senki, aki magyarul tekinti meg a filmet, ugyanis itt hősünket nem a Kampókéz névvel illetik, hanem az elsőre elég különös hangzású, de furcsamód még is működőképes Mézember nevet aggatták rá.

Bár sok tekintetben elmarad az ikonikus első résztől, a Kampókéz 2. még is csak egy korrekt folytatás lett, ami hű maradt elődje szellemiségéhez, bár azt sokkal egyszerűbb módon, a nagyobb nézői rétegek számára is fogyaszthatóbb formában tette. Emiatt inkább közelebb áll a tipikus, kicsit B kategóriás horror folytatások táborához, de a sajátos hangulat, a még mindig jelen lévő társadalmi háttér, és Kampókéz karaktere bőven hozzájárulnak ahhoz, hogy kiemelkedjen az átlag közül.

IMDb | mafab